Tréfásan azt szokták mondani a Rimaszombatban és az egykori járásban élők, hogy az 1950 és 1984 közötti közel három és fél évtizedben az ott születő gyerekek egyik felét Lukács doktor, a másik felét pedig Kálmán László segítette a világra.
Tréfásan azt szokták mondani a Rimaszombatban és az egykori járásban élők, hogy az 1950 és 1984 közötti közel három és fél évtizedben az ott születő gyerekek egyik felét Lukács doktor, a másik felét pedig Kálmán László segítette a világra. Mindenki Laci bácsija, a rimaszombati orvostársadalom ismert alakja, a közélet megbecsült véleményformálója, a cserkészet nagy öregje ezen persze nagyokat kuncog, ám végül is némi számolgatás után arra a megállapításra jutunk, hogy lehet ennek a tréfás legendának némi valóságalapja.
Gazdag életpálya
Kálmán László 1924-ben született, édesapja, idősebb Kálmán László hentesmester, aki még az első világháborút is megjárta, tősgyökeres rimaszombati polgár volt. Az impériumváltás után vállalkozóként próbálta eltartani a családot; ez a nagy gazdasági válság alatt nem volt könnyű. Kálmán Laci bácsi gyerekkorának nyarait nagyszülei bakostöréki vízimalmánál töltötte. Amint maga is állítja, ott szerette meg a természetet, és mivel a nagyszülői vízimalom az akkori nyelvhatáron túl, már szlovákok lakta vidéken volt, akkoriban tanult meg szlovákul a helybeli játszótársaktól. Ennek később nagy hasznát vette. „Gimnáziumba jártam, amikor elkezdett érdekelni a repülés: repülőgépmodelleket készítettem, és később, a cserkészmozgalomban is szívesen foglalkoztunk modellezéssel. Nagyon vonzott a repülés. Érettségi, azaz 1943 után valami műszaki irányú felsőfokú képzésben szerettem volna részt venni, ezért a szombathelyi repülőakadémiára jelentkeztem, 1944-ig oda jártam. Gyakorló-, úgynevezett iskolagépeken tanultunk repülni, vitorlázógépekre korábban Budaörsön már megszereztem a pilótavizsgát. Aztán a háború mindent megváltoztatott, a korosztályomat bevonultatták. A világháború után, 1945-ben ott ragadtam Budapesten, és három évig nem lehetett hazajönni. A pozsonyi műszaki egyetemre is jelentkeztem, onnan azt írták vissza, hogy le kell érettségiznem szlovákul, és bizony éreztették velem, hogy nincs sok esélyem bejutni a beneši dekrétumok értelmében. Megkerestem a családomat, Putnokon élő nővéremet, próbáltam kapcsolatba lépni a szüleimmel, de nehezen ment. Végül Budapest újjáépítésén dolgoztam, a romok, a pusztulás romjai között, a nyomorban. Amikor ismét lehetőség nyílt egyetemre jelentkezni, Budapesten beadtam a felvételi kérvényemet a műszaki egyetemre, és tartaléknak az orvosira is. Akkor riasztott a vér, meg nem is akartam emberekkel dolgozni, de az orvosira vettek fel; ezt aztán 1950-ben fejeztem be. Akkor minket, a menekültek soraiból kikerült tanulóifjúságot mindenben támogattak: volt szálláshelyünk, és rendszeresen kaptunk ételt. Én az egyik kórházban laktam. Nehéz idők voltak. 1950 végén már haza lehetett jönni, és mivel édesanyám szívbeteg volt, haza is jöttem Rimaszombatba. Akkoriban Fuksz doktor mellett gyakornokoskodtam, tőle tanultam ki a szakma emberi oldalát, azt, hogyan kell bánni a betegekkel. Nagyon jó iskola volt, ő ugyanis minden betegével szót váltott a váróteremben, megnyugtatta őket, utána lehetett dolgozni, bent a rendelőben már nem volt szükség a magyarázkodásra. Ahogy a kínai közmondás tartja: mielőtt a beteggel foglalkoznál, foglalkozz a lelkével. 1951-ben beléptem a rimaszombati kórházba, Valach főorvos úr vett fel, aki kiválóan beszélt magyarul is. A szülészetre osztott be, noha én azt hittem, hogy maradok egy kicsit, és majd átmegyek a belgyógyászatra” – meséli Laci bácsi. Végül nem így alakult.
A szovjet minta előnyei, hibái
Az ötvenes évek elején szovjet mintára sorban kezdték nyitni az úgynevezett szülőotthonokat. Sajószárnyán egy kastélyban is nyílt. Ez tulajdonképpen fölösleges volt, mert csak harminc kilométerre volt a járási központtól, Rimaszombattól. „A szüléseket a körorvosoknak kellett volna levezetniük, engem pedig csak a komplikáltabb esetekhez kihívni. A körzeti orvosok azt mondták, hogy nekik nincs rá idejük, így évekig egyedül dolgoztam szülészként. Mivel nem volt biztosítva a vérellátás, nem volt műtő, mentőautó, sőt eleinte még telefon sem, nem volt könnyű dolgom. Nappal rendelnem kellett, és vidékre kijárnom, szinte egyfolytában szolgálatban voltam” – mondja Kálmán doktor bácsi. Akárhogyan számolgat is az ember, harmincöt évnek komoly hozadéka van. Még a legóvatosabb számítás szerint is legkevesebb tizenötezer szülést vezetett le Kálmán Laci bácsi szülészorvosi pályája alatt. Azonban minden valószínűség szerint ez a szám valójában még nagyobb.
Békés öregkor
Laci bácsi a nyolcvanas évek első felében ment nyugdíjba, és még utána is vállalt ügyeleteket, saját rendelőt azonban nem nyitott. Munka mellett a Vöröskeresztnek volt magyarul beszélő előadója, számtalan iskolát látogatott meg, hogy a családi nevelésről beszéljen a serdülőkorú fiataloknak. „Ez nagyon szép munka volt, emlékszem, Rimaszécsen rengetegszer tartottam előadást, és az elején bizony voltak mindenféle tapasztalataim. A fiatalokkal szerettem beszélgetni, rájöttem, jobb lesz külön elődadást tartanom a fiúknak és külön a lányoknak. 1968-ban költöztünk vissza Rimaszombatba, azóta itt élünk a kórház tőszomszédságában. Feleségem, Zsuzsika, szintén orvoscsaládból származik, pedagógiai végzettsége van, de otthon maradt a háztartást vezetni és felnevelni két kislányunkat. Az apósom, dr. Fiedler Viktor kitűnő, szepességi származású sebész volt, aki megjárta a második világháborút és a fogságot, így amikor 1968-ban bejöttek az oroszok, ő a családjával emigrált Nyugat-Európába. A rendszerváltás évében hunyt el, én már addig nem találkozhattam vele, a párt nem engedélyezte a kiutazásunkat együtt a feleségemmel. Zsuzsika végig támaszom, segítőm, hátországom volt ezen a nehéz pályán. Két lányunk van – egyikük Losoncon, a másik Németországban él –, két unokám és négy dédunokám. Részben a kicsik miatt, hogy tudjunk beszélgetni, meg hogy elfoglaljam magam, öt éve elkezdtem angolul tanulni, de hát nem megy ez már úgy, mint régen. A cserkészet is megmaradt nekem, gyerekkorom óta művelem. Annak idején, 1938-ban még gimnazista cserkészvezetőként egy tanfolyamon magával Teleki Pállal is volt szerencsém találkozni. Én a romantikus, természetjáró, indiáncserkészetnek nevezett tevékenységet szerettem, és ezt tartom járhatóbb, jobb nevelési módszernek. Ma is cserkész vagyok, igyekszem a cserkészek tíz törvénye alapján élni az életemet. Aki ismeri ezeket, tudja, mit jelent. Istennek hála, még ma is autót vezetek, kertészkedem, újságot, könyvet olvasok, talán csak az ízületeim kezdtek el kicsit megkopni” – teszi hozzá Kálmán Laci bácsi, akinek derűjét, szerénységét mindenki megirigyelheti. S aki hiába tiltakozott egykor a sorsa ellen, mégsem pilóta lett, hanem szülészorvos.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.