Zenébe oltva

Ez utóbbi elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy kellő löketet kapjon a művészi pályához. Tim Robbins ma Oscar-díjas színész, rendező, író, producer és nem utolsósorban zenész.

Színészi kvalitásait a Jákob lajtorjájában, A játékosban és A remény rabjaiban mutatta meg, rendezőként a Ments meg, Uram! tette elismertté. Actor’s Gang nevű társulatával a fél világot bejárta már, élete új párjával egy romániai zenei fesztiválon hozta össze a sors. Egyik nap megismerkedtek, másnap már együtt utaztak tovább, s azóta el sem válnak egymástól.

„Apám egy folkegyüttesben játszott, anyám színésznő volt, három évvel idősebb bátyám kiváló zenész, két nővérem közül az egyik színésznő. Aki ilyen családban nő fel, ritkán választ civil foglalkozást – mesélte Karlovy Vary idei fesztiválján, ahol életművéért Kristályglóbusszal jutalmazták. – Engem ugyan a jégkorong is érdekelt, meg a filozófia is, de a színjátszástól eltéríteni egyik sem tudott. Társulatommal több mint negyven országban jártunk, és boldogít a tudat, hogy olyan művészi munkában is részem lehet, amelyhez nincs szükségem a hollywoodi stúdiók támogatására. Amerikában eddig tizenkét börtönben volt előadásunk, a visszajelzésekből pedig tudjuk, hogy a történeteink mindenütt nagy hatással voltak a fogvatartottakra. Erre ugyanolyan büszke vagyok, mint bármelyik díjamra. De ha azt kérdezik tőlem, mi a legnagyobb vágyam, akkor ma, ötvenkilenc évesen azt mondom: szeretnék híres rockénekes lenni.”

Meg is tesz mindent, hogy az legyen. 2010-ben, amikor a kisebbik fia egyetemista lett, fogta a gitárját, és európai turnéra indult a zenekarával, a The Rouges Gallery Banddel.

„Olaszország, Anglia és Franciaország után Dél-Amerika, Ausztrália, Kína is kipipálva – sorolja lelkesen. – Hétéves koromban már apámmal utazgattam amerikai fellépéseire. Anyám a New York-i Choral Society énekesnője volt, és a nővéreim is muzikálisak. A bátyám nem egy rendezésemhez szerzett zenét. Ha együtt vagyunk négyen, olyan bulikat csapunk, hogy a környezetünkben hetekig arról beszélnek. A zene teljesen kitölti az életemet. Nagy drukkere vagyok a New York Rangers hokicsapatának, de gitárral a kezemben is át tudok lépni egy másik érzelmi dimenzióba.”

Zenekarának bemutatkozó albumáról az amerikai szaksajtó azt írta annak idején: egy lélekben megtört, középkorú férfi folk-rock balladái szólalnak meg rajta. Kicsit Leonard Cohen és Bob Dylan szerzeményeire emlékeztetnek. A szomorúság okát pedig Tim Robbins és Susan Sarandon szakításában látták.

„Egy filmforgatáson találkoztam először Susannal – eleveníti fel megismerkedésük történetét –, és azonnal megfogott az intellektusával. A nyolcvanas évek végén egy romantikus vígjátékban, a Baseballbikákban kaptam szerepet, abban játszott ő is, és pár beszélgetés után nem volt kérdéses számunkra, hogy az útjaink nem válhatnak el. Ez aztán húsz évvel később mégis bekövetkezett, de az a két évtized mindkettőnk életében fontos fejezet marad. Olyanok voltunk együtt, mint Hollywood hőskorszakának egyik leghíresebb szerelmespárja. 2009-ben bontottuk fel a házasságunkat, amikor a fiaink már nagyok voltak. Jack nemrég töltötte be a huszonkilencedik évét, Miles három évvel fiatalabb nála. Susannal azonban nemcsak művészi vonalon értettünk egyet. Társadalmi kérdésekben is egyezik a véleményünk. 1993-ban együtt léptünk fel a Haitiról Guantanamo szigetére internált AIDS-betegek ügyében. 2000-ben a zöldek képviselőjét támogattuk az elnökválasztás idején, és Donald Trumpról is ugyanazt állítjuk mindketten, hogy szégyen az országunkra. Ekkora szélhámos, ilyen öntelt hólyag sosem állt még az Egyesült Államok élén. És most elmondok egy furcsa történetet: filmrendezőként először George Bush elnöksége idején álltam ki a közönség elé, egy politikai szatírával. Bob Roberts a film címe, a forgatókönyvet és a dalszövegeket is én írtam. Bob Roberts egy szélsőjobbos énekes, egy cinikus vállalkozó, aki elindul az elnökválasztáson. Ultrakonzervatív szövegű dalaival, populista magatartásával gyorsan népszerűvé válik. Hatalmas tömegeket nyer meg magának. Előbb válassz, utána kérdezz, énekli a legszegényebb munkásréteget megcélozva. Egy angol televíziós stáb jár állandóan a nyomában, hogy filmet készítsen róla, a sikeres és magabiztos elnökjelöltről. Élő bejelentkezések hitelesítik a történetet, hírt adva a Perzsa-öbölbeli harcokról is. Esküszöm, Bob Roberts alakja mögött óhatatlanul feltűnik Donald Trump, mintha ma forgattuk volna a filmet, és éppen róla, akit az idő tájt még nem is ismert a világ. Cannes-ban hatalmas sikere volt a Bob Robertsnek, Amerikába is magas nézettséget produkált. Meg is keresett egy producer, hogy megszerezzen a Smoke című filmnek. Egymillió dolláros gázsit ígért, ha elfogadom az ajánlatát, amelyről természetesen senkinek nem beszélhettem. Nem tudott meggyőzni. Végül Harvey Keitel játszotta el a szerepet.”

A Ments meg, Uram! voltaképpen családi vállalkozás volt Tim Robbins részéről.

„Én írtam a forgatókönyvet, én rendeztem, Susan alakította az egyik főszerepet, apám is, anyám is feltűnik a filmben, sőt, az egyik nővérem és a kisebbik fiam is, a zenét pedig David bátyám komponálta. Susan ezzel a filmmel lett Oscar-díjas színésznő, én később, a Clint Eastwood rendezte Titokzatos folyó című bűnügyi drámában kaptam meg az Amerikai Filmakadémia elismerését. Clint úgy vezetett bennünket Sean Penn-nel, mint egy született gentleman. Finoman, elegánsan, egyetlen hangos szó nélkül. Kisujjában a szakma, nincs szüksége nagy csinnadrattára, hogy létrehozhassa azt, amit akar.”

Ő is ilyen. Elegáns, elvhű férfiember, politikai aktivista, örök demokrata. És már nagypapa is, unokával a nyakában.

„A színészetben az a jó, hogy amint lejön az ember a színpadról, és leveti a jelmezét, visszalép a saját, normális életébe. Ott pedig a gyerekei és az unokái várják, ami csodás érzés. Én most duplán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen azután, hogy elváltam Susantól, most először élek meg olyan erős kapcsolatot, mint annak idején vele. Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg a mostani kedvesemmel, akinek egyetlen kérése volt, amikor magammal vittem Los Angelesbe. Hogy kéthavonta meglátogathassa a családját Romániában. Megértem őt. De az a néhány nap, amíg ő velük van, s engem máshová szólít a kötelességem, nagyon nehéz nélküle. Olyankor sokszor a zenét hívom segítségül.”

Azoknak pedig, akik az ő dalaira kíváncsiak, Tim Robbins azt üzeni: a folkot és a kelta hagyományokat vegyíti bennük. Kedvencei pedig neki is vannak: az amerikai Woody Guthrie az egyik, az angol The Poques nevű együttes a másik. Ők az ír népzenét oltják a punkba.

Mellesleg: nem Tim Robbins az egyetlen amerikai színész, aki jól érzi magát a rockszínpadon. Jared Leto, Johnny Depp és Keanu Reeves is szívesen akasztja nyakába a gitárt. Vagy Bruce Willis és Jeremy Renner. Élő koncertet azonban eddig csak Tim Robbins adott Karlovy Varyban. Tomboltak a nézők, amint a hangszereit váltogatta. Basszus- és elektromos gitár, harmonika, mandolin, szintetizátor… bármelyikhez nyúlt is, mindegyikből csodás variációkat hívott elő. Talán nincs is még egy ilyen kreatív művésze Hollywoodnak. Hálás is mindenért, amit a sorstól kapott.

„Hétéves volt a kisebbik fiam, amikor azt mondta: Apa, nekem jobban tetszel, ha játszol! Azonnal tudtam, miről beszél. Ha filmet rendezek, otthon egészen máshogy viselkedem. Mint egy megszállott. Nem tudok kikapcsolni. Vagy a forgatás helyszínén vagyok agyilag, vagy a vágóasztal mellett. Most színházban rendezek, az olcsóbb mulatság. Közben azzal vigasztalom magam, hogy mindent leforgattam már, amit akartam. A színház még mindig izgalmas számomra, nem érzem azt, hogy már mindent felfedeztem benne. De azért is szeretem, mert talán az utolsó hely a földön, ahol meg lehet kérni az embereket, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat, hogy három órát nyugodtan, zavartalanul tölthessünk együtt. Amerikából elköltözni egyelőre nem áll szándékomban, de ha az élet mégis úgy hozná, mert megelégelném Trump döntéseit, van néhány menekülési útvonalam – mondja búcsúzóul. – Annyiféle vér folyik az ereimben! Az őseim között voltak angolok, skótok, írek, norvégok, dánok, sőt, még franciák is. Európa-imádatomban nyilván ez is közrejátszik. Ha nagyon mélyre zuhanok attól, amit Amerikában látok, mindig azzal vigasztalom magam: van néhány hely a világon, ahol el tudom képzelni az életemet. Európa több országában képes lennék gyökeret ereszteni. Még Romániában is, ha Gratiela ezt kérné tőlem. Nincsenek birtokaim, nincs hatalmas vagyonom, amelyről költözés címén le kellene mondanom. Két kofferba bele tudnám gyömöszölni az életemet.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!