Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Kedves Húgom!

Rémisztő időket élünk. A málnatőről, amit múlt hónap elején leértékelve vettem a dísznövénykertészetben, már halottak napján leszedtem egy szem érett málnát. Savanyú volt, de az enyém.

Még ez is több, mint amit az ember novemberben várhat, több a kelleténél, különösen, hogy október első napjaiban jöttem haza a málnákkal. Mutatom a nejemnek, Editkének, aki a zöld paradicsomokat aprította a csalamádéhoz egy hokedlin a verandán.

„Látod, életem, mit hozok? Egy-két év és teheted el a málnadzsemet!”

„Fasza. Na, még az is. Mintha nem lenne elég bajom ezzel a sok őszi hulladékkal” – morogta az én galamb szelídségű hitvesem. Ha morcos, mindig rám haragszik, ha rám haragszik, akkor a terményeimmel szemben ellenséges. (Ha meg éppen nagyon szeret, akkor ki sem fogy a dicséretből, hogy milyen édes a szilvám, mekkora répát termelek.)

Mostanában gyakorta rosszkedvű. Kiesett egy tömés a fogából, de a fiúk új albérletbe költöztek Pesten, ami öt négyzetméterrel kisebb, ám harmincezerrel drágább, ezért halasztgatja a fogorvost. Két hete annyira nekikeseredett, hogy este tízkor túladagolta magát tepertővel, megevett tíz dekát alig fél szelet kenyérrel, de merek én ilyenkor egy szót is szólni? Örülök, hogy rendes étvágya van, megbecsüli a jót. Nem huhoghatok, hogy édes bogaram, örülök, hogy ízlik, de aztán majd ki szedi be hajnal háromkor a savlekötőt?  

Aztán arra ébredek, hogy álmában félrebeszél, már a fenyőt emlegeti, pedig hol van az még! „A fenyőt, fiúk, oda állítsátok a fenyőt” – susogja tepertős rémálmában, mikor én még csak a diófánál tartok. Tűrhető az idei termés, ebéd után töröm a kombinált fogóval a diót (a fiúk felvitték a kalapácsot az új albérletbe, de így legalább tudom, mit kapjanak karácsonyra), és azon gondolkodom, kinek a fejét képzeljem oda. De mindig rájövök, hogy ez hülyeség, mert a dió héjára nem azzal a lendülettel kell ütni, ahogy az ember a nagyhangfalú szomszédja, lusta könyvelője, választókerületének elzsírosodott agyú képviselőjének vagy Donald Trumpnak a fejére ütne. Nem tiszta erőből. Egyetlen, kicsiny, de jól irányzott ütést kell rámérnem, és abba is bele kell sűrítenem a férfias önmérsékletet, ami a dióbél péppé zúzása előtt megállítja a kezemet. Mint amikor a sógorom kigúnyol, amiért nem tudok (és nem is szeretek) betonozni, én meg bosszúból kiborítom a fröccsét, de aztán mégis elkapom a poharat a levegőben, mert megijedek, hogy a nejem mit szól majd, ha nem lesz többé teljes a pohárkészlet. Ez a módja. Így lesz a dióbél szinte teljesen ép, amit még torta tetejére is rakhatsz dísznek.

A kertről nincs sok írnivalóm. Túlvilágian meleg van, kora délután szinte izzadok, és mégis tudatosítanom kell magamban, hogy ez nem az új kezdet melege, ez a végé. Megcselekedtem mindent, amit egy kiskerttulajdonos ősz végén megcselekedhet: hagymásokat ültettem, fokhagymát dugdostam, más virághagymákat felszedtem és a hűvös pincébe vittem tavaszig. Tövig nyírtam a fűszernövényeimet. Begyűjtöttem a magokat. Új rózsatöveket ültettem. Betakartam lombbal a kényes növények tövét, némelyikre még védőszövetet is tekertem. De a fagy még sehol. Eső sincs egy csepp sem.

Vannak már magvaim, amelyek az üvegházban csíráznak, hogy palánták legyenek, mire jön a tavasz, de neked odafönn a nagyvárosban nem tanácsolhatom, hogy tedd ugyanezt. Ha utálod az őszirózsát, mert a temetőlátogatástól megmámorosodó idősebb nőrokonaid jutnak róla eszedbe, akkor vegyél inkább pár tő árvácskát a balkonra. Bámulatos, hogy milyen jól bírja a hideget, és ahhoz képest egész mutatós. Pont, mint én.   

De majdcsak megjönnek végre a mínuszok is, és akkor újra remélni kezdek, hogy eljön a tavasz is egyszer. Mert amíg nem estünk át a sötét, lucskos, dermesztő télen, azt sem hiszem, hogy jöhet majd újra kikelet, addig csak egy indián nyárba merevedett holdbéli tájon várjuk a sorsunkat.

Én pedig mindegyre az új életre várok és hiszem, hogy már januárban itt lesz velem.

Ölel szerető nagybátyád, Lajos