A harang rendje – azaz mi írja a naplót, falun

Mindig tudom, milyen nap van. Hétfő olyan homályos és szomorkás, akkor a kertben kell dolgozni, a madársereg által lecsupaszított napraforgószárakat lehet ilyen napon összetakarítani. Kedden a szerves hulladékot szedő teherjármű pittyegi végig a reggelt, de ha szerda van például, akkor meg már reggel hatkor a kukások kezdik végigcsörömpölni a falu utcáit. Ha csütörtökre kelünk, akkor a szomszédok indulnak rendszeres heti nagybevásárlásukra, ez a nap ugyanis a kedvezmények napja, odafigyelve akár tíz-húsz eurót is meg lehet spórolni. Bizony, a reklámújságokban hirdetett kedvezményeket figyelni kell, ha szűken áll a pénztárca – ami elég szégyene a nyugdíjrendszernek, ha negyven évet ledolgozó embereknek filléreskedniük kell – de enni meg muszáj, és egyéb kötelességek is vannak! Mindjárt halottak napja, és a trend, hát igen az a divat, hogy nagy is, díszes is legyen a megemlékezés koszorúja. Kinézik az embert, ha nem. Pénteken vonathoz járás van, az is a rend része, akkor érkezik haza egy-egy iskolába járó ifjú rettentő nagy pakkokkal. Ha szombat, akkor az ócskavas-felvásárlók üvöltözik végig a falut hetente. Hiába mondjuk nekik, hogy nem nő a rozsdás vas a kertünkben, ami meg félre van téve, annak célja meg oka van, igen erőszakosan próbálnak meggyőzni az általuk kínált felvásárlási árak előnyéről. Vasárnap néha harang szól. Kéthetente. Jó tudni, valakik még összejárnak istent dicsérni. Ha hét közben szólal meg a harangszó, amely egy idő óta hangfelvételről megy, nem valódi csengetéssel, az mindenképpen gyászt jelent. Annak is van rendje. Most tanultam, pár napja. Az utolsó októberi napsugarak alatt elvadult szilvafák ellen harcolva kaptam a tudást. Egy szerdai napon. Kukásautó elvonulása után. Íme, a helyszín és helyzetrajz. Délelőtt még szinte nyárias meleg, a fák sárga ruhás kisasszonyoknak öltözve, mézillatú birsalmákon verekszenek a kései darazsak. Az ég felszabdalva a magasban utazók gépeinek kondenzcsíkjaival. Én, a lenti, bámulom és irigylem a repülés szabadságáért őket, valaki meg fent lehet, hogy pont engem vagy legalábbis két lábbal a földön állapotomat irigyelheti. Ilyen ez, mindig az kellene, ami éppen nincs! Macskák hevernek a gyepen, kósza bogarak kóvályognak a félig kitakarított ágyásokban, még javában virul a cékla és a fekete retek. Időben eltévedt pitypang virít, bőszen és minden másnál sárgábban. Alant, messze városmoraj, mentőautó-vijjogás és kamionmotor brummogása, a lejtős kenyérhátú dombok gyakran lefullasztják még a legerősebb gépet is. A déli busz régen elment, becslésem szerint délután két óra felé járhat az idő, amikor megszólal a harangszót reprodukáló hangszóró, a községi lármafán. Megszólal, elhallgat pár másodpercre, majd megint és megint. Három rövid szünet. Majd öt perc folyamatos harangozás. Állítólag valamelyik római templom harangjának a hangját hallgatjuk. Szívesebben hallgatnám a helyit, de nincs, mert a templomtorony összeomlásakor más faluba vitték. Kicsit hangulattalan lesz ettől a tudattól az ember. Mindegy. Azaz nem mindegy. Fene se tudja, mi lenne jó! Az eltávozottnak mindegy, milyen harang szól. Az itt maradtaknak semmi sem mindegy. Ezen jár a fejem, ezen a nagy egyenlőségen, a mindenkinek el kell egyszer mennie abba a másik világba örök tételén. Nagy egyenlőség? Nem is! Nem úgy van az! Kinek három szünettel jár, kinek kettővel az utolsó útra szólítás. Idegennek egy rövid csengetés. Ezt tudom meg kedves jó szomszédomtól. Rejtjelezés. Régi szokással ismerkedem. Ha három a szünet, ember halt meg, ha kettő, akkor asszony. Így mondják falun. Szól a hangszóróból Róma egyik harangja. Kinek-kinek érdem s nem szerint. Gyűlnek a kamrákban a művirág koszorúk, árengedményes mécsesek. Hiába. Sok kell! Egyre több. Szinte évente eggyel több. Még szerencse, hogy meleg az ősz. Legalább a fűtésen lehet spórolni. Legalább. De rend van. Falun még él néhány szokás. Más a tempó. Elkísér a végső nyughelyig a harang. Idő? Mi is az?

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!