Kísért a kommunizmus

Jan Rychlík történészt az 1918. október 28-ai események az 1989. november 17-eire emlékeztetik. Nem tört ki a forradalom – hála istennek –, csak átadták a hatalmat. Az osztrák hatalmat megbénította a katonai vereség, és I. Károly császár látva, hogy nem menti meg a monarchiát, megígérte, hogy a hadsereg nem tanúsít ellenállást, ha csak nem lesz erőszak. Szerencsére nem voltak erőszakos cselekedetek. 

Prágában a fúvószenekarok vonultak az utcára, és a rendszerváltás népi mulatsággá változott. 

Viszonylag könnyen lemondtak a hatalomról a kommunisták november 17-én. Az ő rendszerüket a gyengülő gazdaság bénította meg, de az is közrejátszott, hogy elvesztették a Kreml támogatását, az oroszoknak megvolt a maguk gondja-dolga, ráadásul már nem Brezsnyev uralkodott, hanem a sokkal fölvilágosultabb Gorbacsov. Annyi volt a különbség – amint azt a történészek megjegyzik –, hogy 1918-ban a csehszlovák állam sok mindenhez kapcsolódhatott, amit a 19. század második felében kiépítettek a monarchiában. 1989 novemberében viszont a lehető legnagyobb mértékben el kellett szakadni a múlttól. Elhagytuk a totalitárius rendszert, holott akkor már fogatlan volt és beteges, de lényegében még mindig veszélyes és embertelen. 

Nem vágtuk el a köldökzsinórt, és a kommunizmus állandóan itt kísért.

A demokrácia és a szabadság olyan fogalmak, amelyek 1918ban és 1989-ben is eufóriát váltottak ki – és ma sokan úgy tesznek, mint amikor rég nem látott baráttal találkoznak, akit nem akarnak megismerni, s akinek a neve nem jut eszükbe. Tapsolnak Putyinnak, Orbánnak, tízszázalékos támogatottsága van annak a pártnak, amely szöges bakanccsal taposná szét a szabadságot – és néhány ütést azoktól a demokratikus politikustól is kap, akik megittasultak a hatalomtól. Csehországban a gyenge kezű Zeman uralkodik, Nohavicának a Kremlben kellene átvennie a kitüntetést, az emberek meg vannak rémülve az iszlámtól és a menekültektől, akik ott nincsenek is.

Eluralkodott a szkepticizmus az alapvető értékekkel szemben. 

Lehet, hogy ma Štefánikra és Masarykra lenne szükségünk, hogy figyelmeztessenek, ne bolondozzunk. Hiszen a szabadság és a nemzetek békés együttélésének ideálja nem az ő idejükben jött el, hanem éppen most. 

És mi, az ő utódai ezt nem tudjuk értékelni. Ki hívja fel rá a figyelmünket? 

A szerző a TASR hírügynökség munkatársa