A blues ösvényein

Sokan panaszkodnak manapság érdektelenségre, arra, hogy az embereket nem érdekli az élő zene, és CD-ket sem vásárolnak. Neked mi a tapasztalatod e téren?

Szerintem a dolog ennél bonyolultabb. Egyrészt bőséges a kínálat, a fesztiválok látogatottsága például folyamatosan növekszik. Az emberek a nagyobb városokban az internetnek köszönhetően is több lehetőség közül választhatják ki, mire mennek el. Másrészt a zenekaroknak nemcsak mások koncertjei jelentenek konkurenciát, hanem bármilyen más kulturális rendezvény. Sokan azt mondják, koncerteket ma már otthon is nézhetnek a YouTube-on. Ha jó hangfaluk van, ez akár elfogadható kifogás is lehet. Viszont a zenekarok egy része sem érti meg, hogy internetes promó nélkül nem tudnak közönséget verbuválni maguknak. Én koncertszervezéssel is foglalkozom, és tudom, hogy az emberek elmennek arra a rendezvényre, amelyet ügyesen kínálnak nekik. Függetlenül attól, hogy ingyenes programról van szó, vagy tízeurós belépőt szednek. Ha az emberek nem akarnának fizetni a zenéért, akkor például nem lenne ekkora keletje a bakelitlemezeknek. Nagyon sokan gond nélkül kiadnak 40–50 eurót olyan Pink Floyd-lemezekért, amelyeket ingyen is le tudnának tölteni. Szóval az emberek ma is szívesen adnak ki pénzt zenéért, de jobban megválogatják, mire költenek. Régebben nem adhatott ki bárki lemezt, egy zenekar életében komoly előrelépés volt, ha kijött a CD-je. Ma már egy otthoni stúdió is simán berendezhető, magánkiadásban bármit meg lehet jelentetni, és nem is muszáj fizikai formátumban kiadni a CD-ket. Ezért sokkal nehezebb választani a hatalmas kínálatból, és fontos a jó reklám, mint minden terméknél.

Ti hogyan reklámozzátok a „terméketeket”?

Szerencsére a hazai magyar média szeret minket, ezáltal sokan tudnak rólunk, hallgatják a zenénket, még ha nem is jutnak el a koncertjeinkre. Mivel a szövegeink angol nyelvűek, próbálunk a szlovák zenei életben is érvényesülni, ami sokkal nehezebb feladat. Hiányoznak a kapcsolatok, amelyek nélkül nem könnyű mozdulni. Pozsonyi zenészkörökben azonban már kezdik ismerni a The Butchers nevet, mert korábban sok versenyen vettünk részt, és szlovák internetes portálokon is megjelennek hírek rólunk. A magyarországi piac rendkívüli módon túltelített. Egyrészt azért, mert odaát nagyon színvonalas a zenei oktatás, sok a jó zenész, másrészt a tévés tehetségkutatók miatt, amelyek rengeteg „szemetet” termelnek az utóbbi időben. A tévés ismertségnek köszönhetően ezeket nagy előszeretettel hívják, ahelyett, hogy az évek óta működő, zeneileg képzett előadókat juttatnának szereplési lehetőséghez. Ezt nem csak én mondom, magyarországi zenészek is sokat panaszkodnak emiatt.

A stílusotok mennyire nehezíti vagy könnyíti meg az előrelépést?

Ezen nem sokat gondolkodunk, bár sejtjük, hogy valószínűleg több koncertünk lehetne, ha kommerszebb stílust játszanánk. Azért választottuk ezt a fajta zenét, mert imádjuk, és valami egyedit akartunk csinálni, nem pedig követni a menő trendeket. Elégedettek vagyunk azzal, amit eddig elértünk egy rétegzenének számító stílus képviselőiként.

Ferenczi György nyilatkozta nemrég, hogy amíg az emberek nem tudják, hogy éppen bluest hallanak, nagyon élvezik a zenét, de a blues szótól valamiért megrettennek...

Igen, ezt én is olvastam. És megértem őket, mert a blues nagyon unalmas is tud lenni. Vannak zenészek, akik a végtelenségig elhúzzák a gitárszólókat, vagy nyomatják a nagyon lassú tempót, és az egészben nincs semmi kreativitás. Egy nagyon híres német bluesgitáros, Henrik Freischlader mondta egyszer, hogy ennek a stílusnak az a hátránya, hogy nagyon egyszerűnek tűnik, de nehéz érdekesen játszani. Az időseb zenészek jobban ragaszkodnak a tradicionális formákhoz, de a mostani amerikai gitárosok, mint például Joe Bonamassa vagy Eric Gales már egészen modern módon értelmezik ezt a zenét, miközben tisztelik a hagyományokat is. A The Butchersszel ezt a fajta modern, rockos stílust akarjuk játszani. És azt vettük észre, hogy Szlovákiában kezd ismét erőre kapni a blues. Sok a helyi rendezvény, a jam session, egyre többen járnak koncertekre. Ennek a stílusnak korábban is voltak hullámvölgyei, aztán mindig visszaszerezte a népszerűségét.

Az elmúlt hetekben sokfelé játszottatok. Milyen összetételű volt a közönség?

A mi közönségünk átlagéletkora húsz–harminc év között mozog, de mivel a legtöbbször más zenekarral közösen szervezzük a koncerteket, az összetétel ettől is függ. Szerintem mindenkinek jobb, ha két–három zenekar lép fel egy este az adott klubban, mert mindenki behozza a saját rajongóit, akik a többi fellépőt is megismerhetik. Sokkal összeszedettebb, energikusabb tud lenni egy ötvenperces blokk, mintha két órán keresztül ugyanaz a zenekar játszana. Nem beszélve arról, hogy tanulunk is egymástól, sokat beszélgetünk zenéről, segítjük egymást.

Mit terveztek a közeljövőben?

Jövőre ismét stúdióba vonulunk, hogy felvegyük a harmadik lemezünket, már új dobossal, Mucha Attilával. Ez mindig nagy kaland, és sok múlik a produceren is. Úgy érzem, megtaláltuk azt az embert, aki érti a stílust, és jó tanácsokkal tud ellátni minket. A lemezfelvétel egyébként a mi esetünkben eléggé fárasztó, mivel egyszerre játsszuk fel mind a négy hangszert, nem pedig egyenként, ahogy a legtöbb banda szokta. Ezért sokszor kell ismételnünk, amíg nem sikerül hiba nélkül.