Eredeti és műfordítás, többség és kisebbség a Mesterkurzuson

POLGÁR ANIKÓ

A műfordító egyik típusa a pénzváltóhoz, a másik a képzőművészhez hasonlít. A pénzváltó típus az idegen elemeket otthoni, ismerős elemekkel helyettesíti, mintha az idegen pénz értékét otthoni pénznemben fizetné ki. A képzőművész típusú fordító szemében az eredeti mű olyan, mint egy lemásolandó pénzérme: ő hasonló anyagból az eredetinek a lehető legtökéletesebb mását próbálja elkészíteni. Ez a két fordítói módszer (melyet ilyen metaforikusan Ponori Thewrewk Emil fogalmazott meg) a műfordítás történetében különféle változatokban bukkan fel.

Az idegen meghonosításának, otthonivá, ismerőssé tételének folyamatát a magyar Homérosz-fordítások példáján mutatta be a közelmúltban Pozsonyban tartott előadásában az antik irodalom külföldön is elismert kutatója, Ritoók Zsigmond klasszika-filológus. A Magyar Kulturális Intézetében elhangzott előadás, melynek hallgatósága nagyrészt a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének diákjaiból állt, a Mesterkurzus című rendezvénysorozat része volt.

Homérosz beépítése a hazai kultúrába tulajdonképpen már Janus Pannonius latin fordítása révén elkezdődött, a magyar fordítástörténetben viszont az első jelentős állomás Kölcsey Ferenc fordítása, melynek utóéletéhez az első hazai irodalmi plágiumper is hozzátartozik (Kazinczy Vályi Nagy Ferenc fordításába illesztette be Kölcsey fordításának jól sikerült részleteit, s ezzel Kölcsey jogos haragját vonta magára). A Homérosz-fordítások egyik külön kihívása a jellegzetes jelzők magyarítása, s ez nemcsak a nyelvi, hanem a kulturális különbségekre is ráirányítja a figyelmet. Héra istennő állandó jelzője például a görögben az ökörszemű (boópisz), s ez sértheti a magyar olvasó ízlését. A fordító akkor válik (a bevezetőben idézett metaforához visszatérve) pénzváltóhoz hasonlatossá, ha a kulturális különbségeket megszüntetve fénylő szeműnek vagy nagy szeműnek nevezi az istennőt.

A rendezvény másik rangos előadója, a sumér és a héber nyelv, valamint kultúra kiváló ismerője, a magyarországi zsidóság történetének kutatója, Komoróczy Géza történész volt. Kossuth és Löw Lipót vitája című előadásában a Pesti Hírlapban 1844-ben megjelent cikksorozat alapján az adott történelmi szituáció felvázolása mellett egy mai napig aktuális problémát, a többségi nemzet és a kisebbség viszonyát, a kisebbség beolvasztásának kérdését járta körül. Kossuth Lajos Fábián Gábor Zsidó emancipatio című cikkéhez írt szerkesztői megjegyzésében azt állítja, hogy a zsidóságot nem lehet emancipálni, mert vallási szabályaiknak politikai vetülete is van, ezért az ország fennálló rendjével nem hozhatók összhangba. Az emancipáció szerinte csak akkor lenne megvalósítható, ha a zsidóságot csupán vallási felekezetnek, s nem külön népnek tarthatnánk (ehhez viszont Kossuth szerint Mózes törvényei közül törölni kellene néhányat). Válaszában Löw Lipót hangsúlyozta, hogy a zsidó politikai értelemben nem külön nép, csupán vallási felekezet, hiszen a nemzetet a haza, a nyelv, az alkotmány, a saját politikai élet, illetve az ezekért való küzdelem teszi. Mózes törvényeinek valóban van politikai eleme, eredetileg a vallási és a politikai jelleg úgy kapcsolódott bennük össze, mint a lélek a testtel, de a lélek (ahogy Löw Lipót szép metaforájában hangsúlyozza) ez esetben túlélte a testet, melyet Löw már nem is tart feltámaszthatónak.

A két előadás a különböző kérdésfelvetések ellenére lényegét tekintve rokon tanulságokat is hordozott. Mind az eredeti és a műfordítás, mind pedig a többség és kisebbség viszonyának vizsgálata a saját és az idegen kölcsönhatásának témáját veti fel. Segíti annak tudatosítását is, hogy sem az idegenség radikális elutasítása, sem az idegen másságának teljes megszüntetéséhez vezető beolvasztás nem lehet eredményes.