Brókeridők

NAGY IVÁN ZSOLT

Történetecske a 25 éve szabad/demokratikus/ jogállami Magyarországról

Ön mire gondolna, ha azt hallaná, hogy egy, a gyanú szerint 150 milliárd (!) forintnyi álkötvényt kibocsátó brókercég vezére egyszer csak úgy dönt: átadja a vezérigazgatói posztot egy nyolc osztályt végzett, büntetett előéletű, korábban közmunkásként dolgozó ismeretlennek?

Kevésnek gondolja az információt? Akkor mondunk még egy-két apróságot. Történik ez a vezérváltás (amiről egyébként, amikor kiderült, a korábbi vezérigazgató közölte, hogy vissza az egész, és hogy ő nem is tudta, ki az az ember, akinek a sokk-sok milliárdot forgató cégét csak úgy átadta!) jogszerűen, ám mégis nagyon nagy csöndben. És miközben a brókercég éppen omlik össze, irodái előtt hosszú sorokban állnak a befektetők, akik még hinni akarják, hogy visszakapják a pénzüket, de már pontosan tudják: ott és akkor biztos nem, és a jövőben is csak talán, illetve részben.

Ennyi is kevés? Oké, van még. Az említett brókercégvezér közismerten jóban van a magyar külügyminiszterrel, akiről állítólag a már kitört botrány kellős közepén azt mondta, megkeresi, és ő segíteni fog. Egyes hírek szerint írt is levelet neki, bár ezt a tárca tagadja. A miniszterelnök azonban azt nem, hogy ő bizony kapott levelet az üzletembertől. És hát ismerték ők is egymást, ha más nem, ott a nagy kapocs: a foci. Az üzletembernek van egy klubja és egy stadionja (Győr), tagja volt (közben lemondott) a labdarúgó-szövetség vezetésének, sőt, VIP-széke van a felcsúti Pancho Arénában is, ami ugyebár Orbán Viktor háza kertjének végében áll, és szívügye a kormányfőnek. Szóval, nem idegenek, na.

Kissé kusza amúgy a dolog, és összecsúsznak az idősíkok: ki mikor írt, és ki mit lépett erre, illetve ettől függetlenül? Az mindenesetre tény, hogy a kormányfő még a cég összeomlása, illetve az öncsőd bejelentése előtt elrendeli az állam pénzének kivételét a brókerháztól, és hát pont a külügy egyik cége az, amelyik 3,8 milliárd forintot ki is vesz (sokak szerint ezzel végleg lelökve a céget a szakadék széléről, bár a csőd alighanem e nélkül is bekövetkezett volna).

Innen kezdve a vita már arról zajlik, vajon volt-e a kormányfőnek, illetve a kabinetnek olyan információja, amit az átlagember, pláne az átlagbefektető nem tudhatott, így utóbbinak – szemben az állami cégekkel – esélye sem volt menekülni. Azaz: mondható-e az, hogy a kormány, netán maga a miniszterelnök esetében felvetődik a bennfentes kereskedés gyanúja? (Az ellenzék szerint nyilván igen, a kormány szerint semmiképpen, csupán az egészséges életösztön működött.)

Fene se tudja, kiderül-e valamikor, mit tudott a miniszterelnök. Az azonban megint egy újabb – és megintcsak nem apró – mozzanat, hogy miközben Magyarországon a rendőrség ennél sokkal kisebb horderejű ügyeknél is jóformán órák alatt megjelenik az érintett cégnél, lefoglal mindent, ami bizonyíték lehet, illetve viszi kihallgatni az érintett vezetőt, jelen esetben két és fél hét, majdnem 20 nap telt el az öncsőd bejelentése után, mire ez megtörtént!

Szóval? Ön tehát mire gondol, ha ezt így összerakja?

Egyébként e héten volt kereken 25 éve, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon szabad, demokratikus választásokat tartottak. Felidéztünk sok emléket, nézegettünk plakátokat, olvastunk programokat, hallgattunk negyedszázados interjúkat arról, milyen országot képzeltek el és ígértek politikusok, gondolkodók, és milyeneket vártunk mi.

A fenti történet egyikben sem szerepelt.

A szerző magyarországi publicista