Ötszáz éve kezdődött Dózsa parasztfelkelése

MTI-HÁTTÉR

A jobbágysorból származó, 1442-ben született Bakócz Tamás szédületes egyházi pályát futott be, 1513-ban – első és mindeddig utolsó magyarként – még a pápaválasztás komoly esélyese is volt. Ellenfelei összefogása miatt azonban az utolsó pillanatban kudarcot vallott, 1514 márciusában betegen és csalódottan, „csak” pápai legátusként tért haza, kezében a török elleni keresztes háborúra felhívó bullával.

A bulla kihirdetése után nagy tömeg sereglett össze Budán, a keresztes had parancsnokának 1514. április 24-én a török elleni harcokban már kitűnt Dózsa György székely köznemes hadnagyot tették meg. A táborokba egész tavasszal özönlöttek az emberek, akik között volt jobbágy, hajdú, városi polgár és még számos közrendű ember, sokan közülük bűnbocsánatban reménykedtek, de sokan a feudális kötöttségektől akartak szabadulni. Az ország több pontján kijelölt táborokban május közepén már 30 ezernél többen álltak fegyverben. Ellátásuk, élelmezésük nem volt megoldott, s a betakarítás közeledtével a nemesek erőszakkal igyekeztek elejét venni annak, hogy birtokaikról a parasztok távozzanak. Egyre gyakoribbak lettek az összetűzések a keresztesek és a nemesek között, így Bakócz május 13-án leállította a toborzást.

Dózsa néhány nappal korábban indult folyamatosan gyarapodó seregével Budáról dél felé. Előőrsein május 23-án rajtaütöttek Báthori István temesi vajda hadai, válaszul másnap Dózsa bevette a nagylaki várat és a győzelmet ünneplő urak közül többet karóba húzatott. Ezzel lényegében törvényen kívül helyezte magát, s a török helyett a földesurak ellen fordult. Bakócz – ezekről az eseményekről még mit sem tudva – ugyancsak május 24-én megtiltotta a hadjárat folytatását, de a II. Ulászló király által is megerősített parancs csak olajat öntött a tűzre. A parasztok úgy érezték, az urak akadályozzák a török elleni harcot, meg akarják fosztani őket a kilátásba helyezett bűnbocsánattól. Elkeseredésüknek más oka is volt: Magyarországon akkor már rendkívül nagy társadalmi feszültségek halmozódtak fel, a jobbágyok helyzete fokozatosan romlott, életszínvonaluk folyamatosan csökkent, a nemesség megnehezítette szabad költözésüket, igyekezett elzárni előttük a felemelkedés lehetőségét.

Dózsa serege nem oszlott fel, sőt a király és a szent kereszt nevében sorra foglalta el a városokat: Csanádot, Aradot, Világost, majd Temesvár ellen vonult. A főerőkkel Szapolyai János erdélyi vajda vette fel a küzdelmet és július 15-én Temesvár alatt szétverte a parasztsereget. Dózsát néhány nap múlva elképesztő kegyetlenséggel végezték ki. Tüzes koronát húztak a fejére, s állítólag katonái tépték szét, s a húsából is ettek. (A megtorláskor csak a főbűnösök lakoltak halállal, a szorgos paraszti kezekre nagy szükség volt a betakarításkor.) Az alvezérek itt-ott még folytatták a harcot, de októberre a felkelést végleg elfojtották. 1517-ben született meg a nemesség előjogait megfogalmazó Werbőczy-féle Hármaskönyv, a Tripartitum, amely 1848-ig meghatározta a magyarországi szokásjogot.

A parasztháború megítélése sokat változott az idők során. A konzervatív-nemesi szemléletű történetírás hosszú évszázadokon át a parasztok féktelen bűneit hangsúlyozta, a jobbágyok nyomorát, az urak felelősségét elhallgatta. Az 1950-es évektől az osztályharcos történelmi szemlélet az ellenkező végletbe esett, amikor az elnyomóik ellen fegyvert fogó parasztok dicső tetteit hangsúlyozta.