Egy ember, akit elüldöztek

JUHÁSZ KATALIN

Miloš Formannal kiskamaszként találtak egymásra egy elit fiúiskolában. Az Oscar-díjas filmrendező a következőket írta róla önéletrajzi könyvében:

„Ivan olyan jómódú családból származott, hogy néhány forgalomban lévő bankón a nagyapja aláírása szerepelt. Ez természetesen a lehető legrosszabb ajánlólevélnek bizonyult a kommunista éra alatt. Ráadásul félig zsidó volt, ezért a családja a poklok poklát élte meg a háború alatt. Jól tanult, de az iskolában mindig lázadónak tartották. Megtagadta a leckeírást és tudatosan igyekezett áthágni minden érthetetlen szabályt, ezért délutánonként sokat senyvedt bezárva az osztályterembe. A barátságunk örök időkre szól. Később ugyanabban a filmiskolában tanultunk, szorosan együttműködtünk a cseh filmjeimben, és Amerikába is együtt mentünk, ahol olyan filmeket rendezett, mint a Cutter útja, a Nyerő páros, vagy a Sztálin. De sokkal előbb, a hatvanas évek közepén leforgatta az Intim megvilágításbant: egy gyengéd, érzékeny és pontos meglátásokkal teli filmet, amely az én listámon ott van a világ tíz legjobb alkotása között”.

Az egykori iskolatársak élete a hatvanas években egyre zaklatottabbá vált. Bár már mindketten filmrendezők voltak, alkotókként nem érezték szabadnak magukat. Ivan Passer már végzős korában segédrendezői posztokat töltött be jeles cseh rendezők produkcióiban, mégis nehezen kapott lehetőséget saját filmre. Évekig „csak” ötletember, társ-forgatókönyvíró, asszisztens volt, gyakran hetekig keresgélt az országban, hogy megtalálja egy-egy tervezett film számára a legmegfelelőbb amatőr szereplőket. A Tűz van, babám című film körüli tortúra hatására – amelynek Ivan Passer írta a forgatókönyvét – Amerikát választotta, a nála egy évvel idősebb Formanhoz hasonlóan.

Talán ők ketten voltak az utolsók, akik „még időben” hagyják el Csehszlovákiát. Vojtěch Jasnýt 1970-ben, Jan Němecet 1974-ben sokkal drasztikusabb eszközökkel üldözte el a pártvezetés. Passer nyilatkozataiból legalábbis az derül ki, hogy a történtek ellenére később is hűségesnek mutatkozott a cseh film „aranykorához”. Példaértékűnek tartja az akkori filmes iskolát, és hazájától, kultúrájától való elszakadását sosem fogalmazta bele az USA-ban készült munkáiba. Ugyanakkor az Egyesült Államokat sem tartotta az ígéret földjének, azaz hiányzott belőle a kelet-európai emigráns művészek naivitása.

„A kontrollnak vagy cenzúrának, akár politikai, akár anyagi, mindig ugyanazok a következményei: tönkreteszik mind a jellemet, mind a tehetséget. Az anyagi kontroll valószínűleg kicsit következetesebb, mert fillérre össze lehet adni a számokat. Természetesen a politikai ellenőrzés fizikailag veszélyesebb: a kontroll alá vont személyt meg is ölhetik. Ami gyakran meg is történt. Furcsamód mégis könnyebb repedést találni rajta. Sokkal valószínűbb ugyanis, hogy egy ideológiai könyvelő kövessen el hibát, mint olyasvalaki, aki a filléreket számolja” – mondta emigrálása után tíz évvel.

Az USA-ban sokat lendített a helyzetén az a tény, hogy egyetlen csehszlovák nagyjátékfilmje, az Intim megvilágításban (Intimní osvětlení) 1970-ben elnyerte a New York-i filmkritikusok díját. 1971-ben kerül a mozikba első Amerikában forgatott munkája, a Győzelemre született (Born to Win), Robert De Niróval és George Segallal a főszerepben.

Ettől kezdve folyamatosan dolgozik, az elkövetkező években csaknem egy tucat filmet rendez, 1990-től pedig már inkább tévéfilmeket készít, köztük a Sztálint (1992) Robert Duvallal és Julia Ormonddal a főszerepekben, több magyarországi forgatási helyszínnel, Zinovjev szerepében Bálint Andrással, és Zsigmond Vilmossal a kamera mögött.