„Mexikó nagy kalandja volt az életemnek”

CSERMÁK ZOLTÁN

Diplomával a zsebében Lakatos Tamás a jövőjét fontolgatta. Milyen lehetőségek álltak egy végzett zenész előtt a 70-es években?

Amikor végeztem, akkor még nem volt a mai értelemben vett kenyérharc, minden muzsikus szakképesítésének megfelelően tudott elhelyezkedni. Ez részben összefüggött az 56-os forradalommal, mivel akkor nagyon sok zenész távozott Nyugatra; Németországban például önálló magyar zenekar is működött. Oly mérvű volt az elvándorlás, hogy az együttesekben még a 70-es években is volt szabad hely. Mára minden megváltozott: túlképzés van világszerte.

Az én fejemben is megfordult a nyugati munka gondolata; például Starker János – a világhírű gordonkaművész – felajánlott egy ösztöndíjat. Starker ekkor nemcsak a bloomingtoni Indiana Egyetemen, hanem Essenben is tanított, s az utóbbi helyen lett volna a professzorom. A magyar korifeusok tetszését sajnos nem igazán nyerték el terveim, viszont javasolták, hogy Moszkvában folytassam tanulmányaimat. Ez nem is igazán gesztus, hanem inkább nyugati ambícióim letörését szolgáló utasítás volt. Ha nem fogadom el, kilátástalan jövő elé nézhettem volna.

Életrajzát olvasva, élt a lehetőséggel. Gordonkával, csomagokkal a kezében érkezett meg a szovjet fővárosba. Hogyan emlékezik az első napokra?

Egy késő nyári napon érkeztem Moszkvába. Az újdonság varázsa egyben kellemes is volt. „Dúskáltam” az anyagiakban: 240 rubeles havi ösztöndíjat kaptunk, amit akkoriban a Csajkovszkij Konzervatórium igazgatója is megirigyelhetett. A diákotthonban egy orosz csellista kolléga volt a szobatársam, aki minden bizonnyal, azoknak, akik „aggódtak” értem, információval is szolgált hogylétem felől. Egyébként a körülmények kielégítők voltak: saját szobámban gyakorolhattam, s az alagsorban egy zongora is rendelkezésemre állt.

Milyen volt a szakmai munka a Moszkvai Konzervatóriumban?

A budapesti Zeneakadémia a 70-es években világszínvonalú volt, meg merem kockáztatni, hogy a legjobbak közé tartozott. Olyan kiváló tanárok oktattak, mint Mihály András, Banda Ede, Perényi Miklós, Kurtágh György, Rados Ferenc. A névsorra a földkerekség minden zenei intézménye büszke lehetett volna. Az intézmény élén Kovács Dénes állt, aki minden erejével a tehetséges hallgatók karrierjét egyengette.

Ennek fényében a moszkvai zeneoktatási színvonal messze elmaradt az otthonitól, a tanítási metódus is csalódást keltett. Technikailag viszont sokat fejlődtem. Művészeti szempontból az orosz lélekből fakadó dallamszeretet, a nagy frázisokban való gondolkodás és előadásmód alakította kedvezően stílusomat. Korábban néha „szakaszosan” játszottam. A kinti zeneoktatás a melodikus-dallamfűző technikán alapult: a vonó- és fráziskezelést részesítették előnyben. E módszernek megvolt a hátránya is: a zenészekből hiányzott a ritmikus és a vertikális gondolkodásmód. Egy kivételes zseni, Msztyiszlav Rosztropovics művészetét ki kell emelnem: rendkívül muzikális volt, s hosszú, „kilométeres” vonókkal kápráztatta el a hallgatóságot. Sajnos a gordonkaművészet fejedelmének már odaérkezésem előtt – politikai okokból – el kellett hagynia az országot. Hatása viszont még érződött, de tudásban senki sem tudott igazán a nyomdokaiba lépni. A szovjet csellóiskola meghalt távozásával. Voltak persze önjelöltek: telve önbizalommal, de Rosztropovics tudása nélkül.

Ez az utódtalanság a gordonkatanításban is érződött?

Sajnos igen. Például Natalia Sahovszkaja, a gordonka tanszak vezetője igen nagyra tartotta saját tehetségét. Minket, magyarokat azonban különösen nem kedvelt. Ez részben abból fakadt, hogy a tanárnő elvetette a „magyar iskola” eredményeit, másrészt anyagi irigység is motiválhatta. Szerencsére engem egy Mihail Homicer nevű tanár – az 1963-as budapesti Pablo Casals-verseny nyertese – tanított. A következő évben Valentin Fedin vett át, ő szintén nagyon kulturált muzsikus volt. Mindketten elszigetelten, becsülettel végezték munkájukat: a tanításnak éltek. Zsidó származásúak voltak, s a szovjetek rejtett antiszemitizmusa miatt nagyon ritkán léphettek dobogóra. Egyéni tragédiájuk, hogy mikor a Szovjetunió megszűnése után már szabadabban mozoghattak volna a világ zenei életében, megrettentek a lehetőségtől.

Gondolom, a moszkvai zenei életből is felejthetetlen emlékekkel tért haza!

Életre szóló élményt jelentettek az opera- és hangverseny-előadások. A legtöbb „vengerszkij sztudent” eljuthatott a Bolsoj Színházba. Köztudomású, hogy repertoárja főleg az orosz szerzők operáin, balettjein alapult, azok előadásában azonban verhetetlenek voltak. Egyebek között a Hattyúk tavának vagy Borogyin Igor hercegének interpretálására emlékszem szívesen vissza. Más operák bemutatójánál is az orosz nyelvet részesítették előnyben: Mozart remekműveit is oroszul adták elő. Számunkra ez részben zavaró volt, de az orosz közönséghez közelebb hozta a világ operarepertoárját. Minden héten jártunk hangversenyre, elsősorban a Konzervatórium nagytermébe. Richter koncertjei, különösen Beethoven-játéka maradt meg bennem. A zongoraművész nem tanított ugyan a Konzervatóriumban, azonban a tehetséges muzsikusok nemzetközi karrierjét sokszor segítette.

Hazatérve a moszkvai diákot tárt karokkal várták?

A Moszkvából érkezettek általában jó állásra számíthattak. Ezért nem lepett meg, amikor Kovács Dénes a Zeneakadémián tanári posztot kínált fel: Banda Ede mellett dolgozhattam tanársegédként. A Tátrai Vonósnégyes legendás csellistájától újból sokat tanultam.

Moszkva után a pezsgő magyar zenei életben szép előmenetel várt Önre. Szakmai fejlődés vagy kalandvágy repítette mégis életének következő állomására, Mexikóba?

A lehetőség véletlenül adódott. Egy mexikói karmester, Jorge Pérez-Gómez érkezett Európába, s Magyarországon is egy tengerentúli zenekarba harminc év alatti muzsikusokat toborzott. A munkalehetőség híre futótűzként terjedt, s magam is jelentkeztem próbajátékra, sikerrel. Döntésemhez a bürokrácia is hozzájárult: két évvel korábban elvették az útlevelemet, mivel Starker János mesterkurzusáról két nappal később érkeztem haza. Akkor úgy éreztem, megaláztak, s ez is motiválta próbálkozásomat. Az útlevélhez jutás külön történetet érdemelne, jólesett, hogy megszerzéséhez sokan siettek segítségemre. Ez már a 80-as évek fellazulási időszaka volt: a régi beidegződések még éltek ugyan, azonban már a világ is megnyílt a magyarok előtt. Indulásom előtt néhány órával lehettem csak biztos benne, hogy álmom valóra válhat.

Mexikóról slágerek tucatjait énekelték Magyarországon. Mi fogadta a „fekete donnák” és a „kókuszdió” hazájában?

1981. augusztus 15-én lelkesen érkeztem az „ígéret földjére”. A muzsikusokat ugyan összeköti a közös nyelv, de bevallom, kissé hiányzott a spanyol ismerete. Az első három hónap alatt szépen haladtam a nyelvtanulásban is, így már nem adhattak el könnyen. Munkáltatóm, a Mexikói Ifjúsági Zenekar igazi bábeli társulat volt: amerikai fúvósok, európai vonósok szerepeltek együtt benne. A magyarokon kívül számos lengyel, orosz zenész játszott sorainkban. Mi magyarok nyolcan voltunk. Annak rendje-módja szerint a messzi távolban is megalakítottuk KISZ-szervezetünket, amelynek titkárává választottak. Így összekötő szerepet is kellett játszanom honfitársaim és a követség között. Ha mindkét féllel jóban kívántam lenni, az nagy türelmet és diplomáciai érzéket követelt.

Teljesültek az álmai anyagi értelemben is?

A hazai keresetekhez mérve igazi Krőzusnak érezhettem magam. 850 dollár – nagyjából a hazai keresetem háromszorosa – csörgött a zsebemben havonta. Ebből a közép-amerikai országban – a 80-as években – fényesen meg lehetett élni. Mexikó akkoriban virágzott, az emberek elégedettek voltak. Ez sajnos nem tartott sokáig, rá egy évre a gazdaság válságba került. A pénzszűke a kulturális életet is érzékenyen érintette, a zenekarunk feloszlott. Lázas tárgyalásokba kezdtem más együttesekkel, s szerencsémre két magyar kollégámmal együtt az Orquesta Filarmónica de la Ciudad de México (OFCM), Latin-Amerika leghíresebb zenekara alkalmazott. Az otthoniakkal a kapcsolatot az Interkoncert szervezetén keresztül tartottuk, jövedelmem 15 százalékát vágták érdemtelenül zsebre. Ez is megérte, mivel így nem számítottam disszidensnek.

A mexikói zenei élet hasonlított az otthon megszokotthoz?

Jóllehet, a mexikóiak nagyon büszkék voltak kulturális hagyományaikra, a zenei életben mégis az európai tradíciókat követték. A hangversenyeket mindig táblás házak mellett rendezték, s a zenei intézmények a politikusok segítségére is számíthattak. Zenekarunk sokat köszönhetett López Portillo elnök feleségének, aki First Ladyként hathatósan támogatta az együttest. Hálás közönség előtt játszhattunk, amely ismerte és értette a műveket. Általában az 1200 fős Ollin Yoliztli hangversenyteremben léptünk fel. Mexikóvárosban, ha csukott szemmel ültünk volna be a nézőtérre, a repertoár hallatán, akkor is otthon érezhettük volna magunkat. Beethoven szimfóniái, Rossini, De Falla népszerű opusai mellett Bartók A csodálatos mandarinját, Kodály Galántai táncok című művét is játszottuk. Az operaház műsorpolitikája is közel állt az európaihoz.

Ekkor formálódott szólókarrierje is?

Mexikóban szólistaként is felléptem, Latin-Amerikában én játszottam először Dohnányi Csellóversenyét, Dvořák Gordonkaversenyét, Csajkovszkij Rokokó variációit. Nagyon sok csellóra és zongorára írt művet mutattam be koncerteken.

Az egyik legnagyobb élményem volt, amikor a lengyel származású Henryk Szerynggel közösen játszottuk Brahms a-moll kettősversenyét Guanajuatóban. A hegedűművész egyébként mexikói állampolgár is volt, gyakran játszott „új hazájában”. Közös koncertünk után össze is barátkoztunk, de ez a kapcsolat nem volt hosszú életű, mert Szeryng néhány hónapra rá meghalt. Több neves amerikai karnaggyal is együtt dolgoztam. Boccherini gordonkaversenyét Bernard Rubensteinnel, a Cincinatti Szimfonikusok vezető karmesterével adtam elő. A karnagy Európában kevésbé ismert ugyan, de az Újvilág legjelentősebb intézményeiben megfordult, egyebek között Kubában is nagy sikerű koncerteket adott.

Sok híres muzsikusvendég nevét említette, de milyen volt a mexikói zenei képzés?

Lényegesen különbözik az amerikai és a magyar zenei oktatás. Kis hazánkban a szólistaképzésre, a versenyművek előadására helyezték a hangsúlyt, a zenekari összjáték gyakorlása elsikkadt. Az amerikaiak gyerekkoruktól a zenekari játékmódot gyakorolták, s a tehetségesebbekből faragtak szólistát. Yehudi Menuhin és más amerikai hegedűművész karrierje is természetesen külön elemzést kívánna, erről egyebek között a híres hegedűs önéletrajzi írásából tudhatunk meg részleteket.

A mexikói képzésben nagyon sok függött a tanároktól. Szeryng professzor hosszabb ideig tanított az ottani zeneakadémián, s a hegedűsökkel szép eredményeket ért el. A nagyobb zenekarokban a vonóspultoknál sok jó mexikói zenész is ült, a többi hangszer oktatásában már voltak hiányosságok.

Hogyan került haza Európába Lakatos Tamás, az „amerikás magyar”?

Nagyon szép volt ilyen nemzetközi csapatban játszani, de Mexikóból való távozásomnak is részben a koncerteken együttjátszó, de sokszor széthúzó csapat volt az oka. Mint említettem, sok orosszal játszottam együtt. Eleinte jól kijöttünk egymással. Mivel jól beszéltem oroszul, nem kellett tolmács a beszélgetéseinkhez. Később sokszor visszaéltek segítőkészségemmel – talán szakmai és anyagi féltékenységből is – vicceik céltáblájává váltam. Néha odáig mentek, hogy tudásomat is kétségbe vonták. Közben az életszínvonal is lényegesen csökkent, a mexikói álomvilág szertefoszlott.

Három évtized távlatából hogyan emlékszik vissza Mexikóra?

Mexikó nagy kalandja volt az életemnek. Sokat utaztunk, bejártuk egész Mexikót, a Sinaloa- félszigetet, Acapulcót úgy ismerem, mint a tenyeremet, egyedül a Yucatan-félsziget maradt ki az életemből. Talán még van remény, hogy eljutok oda is: jelenleg is egy mexikói vendégjátékról tárgyalok. Amikor kijutottam, kevés magyar zenésznek adatott meg a lehetőség külföldön fejleszteni tudását. Megérkezésemkor Mexikó a fénykorát élte, egy új világ tárulhatott ki előttem. Kettős ajándékot kaptam az élettől: egy zárt Magyarországról kijutva világot láthattam, s egy csodálatos közönséggel oszthattam meg tudásomat.