Nagyon nagy eperkalandok a kiskertben

CSANDA GÁBOR

Igen sokféle epret kóstolok mostanában, s még a szerintem legfinomabb, a picike erdei hátravan, merthogy épp az nincsen, azt nem sikerült még sehogy a kertbe csenni. Igaz, talán épp ettől a legfinomabb, hogy csak az emlékezet élteti, s meglehet, nem is az epret, hanem az általa felidéződő gyermekkort.

És most mérhető össze az igazi eper a nála az üzletekben hetekkel korábban feltűnővel; akinek van ilyen tapasztalata, tudhatja, az üzletinek emehhez az igazihoz semmi köze. Az üzleti például nem érik be, zöld marad a csutkája alatt, s inkább pudvásan kiaszik, mint hogy megromoljon.

A legjobb itt is a magunk szedte, sőt, a szedés pillanatában ehető. Ilyenkor jó arra gondolni, hogy nem permeteztünk az epernek még a környéke táján se, s ilyenkor jön jól, ha a sorok meg a tövek közét bárminő szecskázott növényi rész, de leginkább szalma fedi.

Mindenesetre van folyton és egyszer termő, apróbbakkal bőven megszórt és nagyobbakkal ritkábban hívogató tő; van rózsaszín, hamar tottyadó és magába omló, de nagyon illatos, meg illat nélküli bordó és vérvörös, sűrűn pettyegetett és száráról könnyen leváló, nem nyomódó...

Az epertövekről most velünk együtt gondoskodik a bőséges eső: az ugyanúgy erősíti őket, mint mi a folyamatos szedéssel. Amelyik szem persze romlásnak indult, azt nem esszük meg, de ott se hagyjuk, hanem eltakarítjuk, mert csak fertőzné az állományt.

Az epret is úgy (aszerint) szaporítjuk, mint az egynyári virágokat, amelyek közt válogatva fogunk magot, csak a legszebből, a nekünk tetszőből. Itt is csak annak az indáját hagyjuk legyökerezni, amelyik formára, ízre és minden egyéb jegyét tekintve kedvünkre való, az utódlásra nem érdemeseket hagyjuk kiöregedni.

Amit nem eszünk meg frissen, abból lekvár készül. Az eperlekvár egyik érdekessége, hogy az is frissen a legfinomabb. A másik, hogy főzhetjük folyósabbra (ha úgy szeretjük, vagy ha kenni fogjuk, kenyérre, piskótatésztára) és sűrűbbre – a sűrűséget nem a cukor mennyisége, hanem a főzés-kavargatás-rotyogtatás időtartama adja. Egy a spájz mélyéről előkotort tizen-valahány éves eperlekvár szomorúbb téli estéken fölér egy hosszabb Krúdy-novella hatásával. Persze, ismerek elkötelezett (de engedékeny) sárgabaracklekvár-híveket, hogy a harcias szilvalekvárpártiakat ne is említsem, de az ő szezonjuk még hátrább van, várják ki az idejét türelemmel. Amúgy meg, a lekvárevők valahol mind rokonságban vagy komaságban állnak egymással. A fakanál tartja össze őket, meg a cukorszint.