A népdal nem ismer határokat

PUNTIGÁN JÓZSEF

Megfogalmazható az a pillanat, amikor átvetted a díjat?

A hír hallatán álmatlan éjszakák köszöntek rám, és érzéseim megfogalmazása keserves próbálkozásokba torkollott, mert nem vagyok a szavak embere, csak az elénekelt szavaké. Arra koncentráltam, hogy kitaláljak a pulpitushoz, és ne roppanjak össze a Kossuth-díj súlya alatt. A Parlament mindig felemelő érzéssel tölt el. Először 1980-ban léphettem be a kapuján. Csehszlovák állampolgárként Pozsgai Imrétől a Népművészet Ifjú Mestere címet vettem át, könnyek között. 2000 január elsején az énekhangom kíséretével helyezték el a magyar koronát a Kupola-teremben, de voltam a parlamenti karácsony háziasszonya is, és énekelhettem Kodály Esti dalát az Európai Unió soros elnökségi nyitóünnepségén. Életem fontos eseménye volt Mádl Ferenc köztársasági elnök ünnepélyes beiktatása, ahol a Szózatot énekeltem. Lelkileg hónapokig készültem rá, hogy méltó módon szóljon az egy szál hang, benne minden magyar ember hangja.

Hároméves voltál, amikor Pincen, a kultúrház avatóján először a színpadra vittek. Akkor még a könnyeid potyogtak, de életre keltettek egy magot, amely azután a nótás kedvű nagyapa, a színjátszó nagymama, a dalokat hozó Feri cigányék, a gondoskodó szülők segítségével kihajtotta az első levélkéit. Mostani „álmatlan éjszakáid” alatt hányszor jutott eszedbe a picinyke nógrádi falu?

Az ember ilyenkor ösztönösen summáz, mérlegel, végiggondolja pályáját, mozaikszerű emlékképfoszlányokból összerakosgatja életútját. Szinte minden éjjel Pinccel is álmodtam, hiszen gyermekkoromban, ebben a faluban vártam a harmathullást és csillaghullást, a templomharang jelzését, és mindenütt a falunak, mint egy nagy családnak a biztonságérzése fogadott. Mindennek megvolt a maga ideje, helye, és az én óvoda nélküli, réteken, mezőkön futkározó apró lényem önfeledten habzsolta a szabadságot, a derűt. Ezeket a nagyon mély érzéseket nem lehet kitörölni. A Teremtő énektehetséggel ajándékozott meg, s most, évtizedekkel később egyre inkább érzem, hogy ez az én utam: az emberek vigasztalása, lelki gyógyítása énekeimmel. Miközben nekem is gyógyír a dalolás.

Pinc – Fülek – Budapest – Pilisszentlászló. Családoddal együtt beleszerettél ebbe a szlovák többségű faluba, ahol több mint két évtizede éltek egy eredetileg „tót” parasztházban. Aligha véletlenül, hiszen a falu hangulata szinte azonos a pincivel. Annyi különbséggel, hogy Pincen gyermekkorodban alig laktak szlovákok. Emlékszem, amikor először énekeltél szlovák népdalokat, azt nem mindenhol fogadták nagy lelkesedéssel. Pedig csak azt tetted közzé, amit az évszázados együttélés teremtett meg.

A népdal nem ismer határokat, nem ismeri a gyűlöletet, a kirekesztést. A népdal lelkülete, szépsége azért tudott kimagasló művészetté kristályosodni, mert az egykoron nagyrészt békében egymás mellett élő népek, nemzetek megajándékozták egymást saját művészetükkel. Nem véletlen, hogy 27 szólólemezem közül a legvisszhangtalanabbak a legkedvesebbek nekem, így a Kárpát-medence népeit békítő többnyelvű, nyolcrészes sorozatom, vagy a hét egyház legszebb Teremtést dicsérő énekeit tartalmazó ökumenikus kiadványom. Egy elveszett világ nosztalgikus keresése az én utam. A kizárólagosságokban gondolkodók számára ez a dunatáji közös zenei haza életre keltése nehezen emészthető. Elvárom az anyaországtól, hogy a határon túli magyar és nem magyar ne legyen idegen ebben a régióban. A megbékélés gyakran monomániás illúziókergetésnek tűnik, de az illúzió kergetéséhez csökönyösen ragaszkodom. Felvidéki palócként, sokszor itthon–otthon is kirekesztve, a mindenkori kisebbségek énekmondójának érzem magam.

A most kapott Kossuth-díj mennyiben erősít a mindennapok küzdelmeiben?

A Kossuth-díj hatalmas felelősség, de védettség is egyben. Az életemet nem fogja különösebben megváltoztatni, mert génjeinkben hordozzuk valónkat. Bizonyára szóban és írásban nagyobb súlya lesz közlendőimnek, így ez megfontoltabbá tesz. Most érzem igazán, mennyivel egyszerűbb dalra fakadni, önfeledten énekelni, mint interjút adni. Hiszen a kimondott szavak, mihelyst elhagyják ajkunkat, könnyen súlytalanná válhatnak. Hiszek dalaim üzenetében és stabil lelki éghajlatomban, mert ez a díj engem bizonyos fokig konzervál, és számomra valóban az lesz igazán érdekes, hogy ezek után az emberek hogyan viszonyulnak majd hozzám.

Kik azok, akikre különös szeretettel emlékszel?

Lelki „éghajlatomhoz” József Attila szeretetéhes gondolatai állnak legközelebb, Ady váteszi versei, Mikszáth „jó palócai”, Bartók nyitottsága, az impresszionista festők, Lénárd Sándor és Albert Schweitzer humanizmusa, Hunčik Péter Határesete, Popper Péter és Polcz Alaine lélekbúvár üzenetei, Földi Péter Bagolyasszonya, Rodin szobrai... Nehéz kiemelni bárkit is a végtelen sorból, hiszen 55 év alatt rengeteg benyomás színezte lelkemet. Családomon belül anyai nagyapám egészséges életfilozófiája, nemzetféltése, igazságérzete volt nagy hatással rám. Gyerekfejjel fel se mérhető az első tanító nénik és bácsik meghatározó szerepe. Élénken élnek bennem Kálosi tanár úr matematikaórái, nem a matematika, hanem az ő embersége miatt. A diákpárti Benko tanár úr és Fehér tanár úr, akinek szarkasztikus humora és izgalmas magyar órái mindig lázba hoztak. Néptáncosként feledhetetlen Takács András, kezdő népdalénekesként Ág Tibor segítő kéznyújtása. Kiemelném a sugárzó személyiségű Rajeczky Benjamint, a tudós zenetörténészt, aki szeretetével elbűvölt, a gyimesi Zerkulát, a vak hegedűst, az ismerős és ismeretlen nótafákat, a dallampárhuzamok kutatóját, Szomjas-Schiffert Györgyöt, lelkiatyámat Gábor Bertalant, a méltatlanul mellőzött Tóth Zsóka szavalót, Kis Ferenc népzenészt. De eszembe jut a nótás kedvű Czine tanár úr és Tamási Lajos költő is. És Komlós Aladárné Palotai Erzsi, a Kassáról elszármazott művész, aki a napsugár kishúgának nevezett. Neményi Lili operaénekesnő, aki először figyelmeztetett a karrierépítés egoizmusára, ami belőlem hiányzik. Példakép volt az egykori duhaj avangárd költő, Palasovszky Ödön és párja Mici néni, aki az első síoktató könyvet írta, nőként elsőként mászta meg az Alpok legmagasabb csúcsait, hogy utána munkásoknak gyógytornát tanítson. Apolitikusként örömmel említem a „depolitizált” Szájer Józsefet, aki jó néhány lemezem megjelentetését támogatta. Mennyi kiváló embert ismerhettem meg, kiknek kvalitása természetességükben, őszinteségükben nyilvánult meg.

„Váratlan, kedves ajándék a Sorstól, viszont nehéz teher is, mert felelősséggel jár: felelősséggel népem, nemzetem, szülőföldem iránt, amiből vétettem, ahonnan a dalolás örömét, megtartó erejét, érzékenységét kaptam” – írod. Lehet ezt a terhet boldogan viselni?

Az ember saját magát ismeri legkevésbé. Nekem is rejtély a belső hangot megszólaltató erő. Valahol mindenki hordja a maga keresztjét, így számomra még a szenvedés is kedves teher, mert ez teremti meg azokat a pillanatokat, amikor a dal szárnyán eljut lélektől lélekig. Paulo Coelho-t idézném: „Már annyi meglepő dolgot láttam, hogy a legcsekélyebb kétségem sincs afelől, hogy léteznek csodák, hogy minden lehetséges, s hogy az ember kezdi újra felfedezni azt, amit elfelejtett: saját belső hangját”.