Lapunk ékei

CSANDA GÁBOR

Most ezt nem dicsekvésként említem, hanem mint tényt, meg ugye, ahogy mondják, csak annak lehet fényesebb jövője, aki tisztában van a múltjával. Dicsekvésről meg azért se lehet szó, mert a fényes sikert gyötrelmek előzték meg: először is, csak én nem vittem a megfelelő időben cserepet. Ki volt adva, hogy mikor vigyük a cserepet, meg volt szabva, mikor és honnan szerez az egész alsó tagozat földet, mikor melyik órán ültetünk és így tovább. Én meg rögtön az első lépést elvétettem. Anyukám bejegyzése szerint „sajnos, cserepet nem tudtunk venni”, a tanító néni viszontbejegyzése szerint „lehetett volna bármi egyéb is”. Az idézetek a negyedik osztályos üzenőfüzetemből valók, bár megfelelőbb volna üzenőkönyvet, üzenőlexikont, üzenőkönyvtárat írnom, merthogy nagyon rossz kisfiú voltam, több, egymástól független személy által megerősítve: irtó rossz. Amely rosszaság egyfelől bennem nyilvánult meg, másfelől az üzenőfüzetben: anyukámnak fehér cérnával négy új füzetoldalt kellett hozzávarrnia, hogy a sok figyelmeztetés, megrovás és a szüleimnek az ezekről való tudomásulvétele elférjen benne. Na de végül, most milyen jó volna úgy folytatni, hogy csak benőtt a fejem lágya, és megjavultam, de nem, végül az én babom lett a legszebb. Hogy mások mit ültettek a cserepükbe, nem tudhatom, nekem a hagyományos nagy lóbabot nyomták a kezembe, hármat, a biztonság kedvéért, én meg ezeket a végül beszerzett cserépbe, anyukám likvidált otthon egy szobanövényt, így lett üres cserepem. Juliska-babnak hívtuk. Mind a három megéledt, és napokon belül lekörözte az osztály ablakai előtt kínlódó összes többit. Először egy vékony integetőbotra kapaszkodtak a babszárak (az integetőbot nem egyéb, mint a május elsejei felvonulásról hazavitt és protestáns igyekezettel megspórolt puhafa virágtámasz), aztán a függönyrúdról kellett zsineget levezetni a babomhoz. Mindebből azt láttam, hogy a kicsi is viheti – ha sokra nem is, legalább – nagyra, márpedig igen kicsi voltam, és sehogy se bírtam megnőni, hiába erőlködtem. A babom aztán a nyári szünetben száradt el, az osztálytársaim babjaival együtt. Hogy ma ültetnek-e babot az iskolában, nem tudom, nekünk akkor az egész osztályunk babvirágos volt.

Gabicka (más munkatársak megszólítása szerint Gábriel) nemhiába az Új Szó magazinjainak, mellékleteinek vezető szerkesztője: munkahelyi növényei közül se akart egyet kiválasztani, azt mondta, mind toljam egy helyre, s mind fényképezzem le.

Így legalább megbeszéltük, melyik micsoda (a növényazonosításban külön köszönet Cs. Liszka Györgyinek és Mislay Editnek). Amit hervatag levélszegélyű citromnak néztem, az avokádó. A mögötte magasodó, enyhén felkopaszodott a dracéna (sárkányfa) népes családjából az egyik fajta. Alattuk a kukoricalevélhez hasonló levelű, fehéren virágzó vitorlavirág (Spatiphyllum). Tőle jobbra a recés levélszélű pálmák egyike, a Veitch-csavarpálma (Pandanus veitchii), az előtérben (cserepe nem látható) pedig a legkevésbé igényes zöldike (csokrosinda). Gabicka sokat törődik velük, de előbb a munka, aztán jöhetnek csak a virágok, ha marad rájuk idő. Azért marad, mint látható, s ilyen sok virága másnak itt nincs is.