Vadászjelenetek a csenderesben

JUHÁSZ KATALIN

Egy öregotthon igazgatói irodájában vagyunk, érkeznek a hozzátartozók, mindenkinek megvan az indoka, miért csak most tudott jönni. Megindul a társalgás, kibontakoznak a karakterek, a sorsok. Velük együtt várjuk az igazgatónőt, aki beereszteni hivatott a látogatókat az öregekhez. Nélküle a portás, Sunyi bá (Fabó Tibor) sem léphet, pedig nála vannak a kulcsok. Szóval be vannak zárva? – hangzik el a kérdés. Dehogy vannak bezárva az „édes, kicsi öregek”, itt minden az ő biztonságuk érdekében történik. Mert akadnak spekulánsok, akik rokonnak adják ki magukat, aztán aláíratnak velük mindenfélét – hangzik a jól előkészített válasz.

Ez egyébként príma környék, az idősek otthona egy erdő szomszédságában áll, Édes Otthon a neve. Csend, nyugalom, zöldellő fák, gondozott kert, csak néha rezzenünk össze egy-egy lövés hallatán. Megtudjuk, hogy egy vadászerület közepén vagyunk, az otthon egyik szárnyában vadászszálló működik gazdag német és orosz turistáknak, akiknek extra szolgáltásokat kell nyújtani, hogy ne a konkurenciát válasszák. Ezért náluk négylábúakra és kétlábúakra is lehet lövöldözni. Sunyi bá kimondja kereken, illetve szépen adagolja az információkat, melyekből gyorsan összeáll a kép: már az első felvonás közepén tudjuk, miért olyan nagy a rotáció az otthonban, mi folyik a csenderes nevű kiserdőben. A hozzátartozók is felfogják lassan (talán a kelleténél kicsit lassabban, ettől néhol szájbarágós a sztori), és előbb tudat alatt, majd hallgatólagosan, végül kimondva is beleegyeznek, hogy ily módon tehermentesítsék őket.

A darab a hozzátartozókról szól, az öregek csak a második felvonásban jelennek meg néhány pillanatra. És, mint Spirónál oly gyakran, a realisztikus karakterek és párbeszédek metaforikussá duzzadnak, az egész társadalom megkapja itt a magáét, méghozzá alaposan. Valló Péter rendező még érzékletesebbé tette, hogy itt most rólunk van szó, amikor a nézőteret a színpadon helyezte el, a valódi nézőtérből pedig kertet stilizált, ahol jönnek-mennek az otthon (és a szálló) alkalmazottai. Jelen vagyunk a színen, benne vagyunk nyakig. Látványos és formabontó megoldás, nem is emlékszem hasonlóra a Jókai Színházban – nehéz lesz tájolni ezzel az előadással. Annál is inkább, mivel komoly zsinórpadlásra van szükség ahhoz, hogy minden lövéskor lezuhanjon egy darab a mennyezeti stukkóból. Ez hatásos, az viszont szerintem hahásvadász elem, hogy a mennyezet ilyenkor mindig kissé lejjebb ereszkedik.

A színészek közül néhányan lubickolnak szerepükben, mások inkább feladatot teljesítenek. Fabó Tibor valahol középen helyezkedik el ilyen szempontból, egyes jelenetekben mintha nem döntötte volna el, nevetést akar-e kicsiholni a nézőkből, vagy azt akarja, hogy szoruljon össze a gyomrunk. Sunyi bá még ezzel együtt is emlékezetes marad, főleg az első és az utolsó jelenet miatt.

Holocsy Krisztina együgyű, kiszolgáltatott asszonyt játszik meggyőzően, akit férje tart el, ezért abba sincs beleszólása, mi lesz az édesapjával (Dráfi Mátyás). Csak a legvégén esik le neki a tantusz, de akkor már minden mindegy, akkorra tudat alatt belenyugodott az „ítéletbe”.

Benkő Gézát rég láttuk a Jókai deszkáin, jó ötlet volt kiszabadítani őt a szappanoperából, legalább egy kis időre, a fontoskodó, éhes szemű, tahó „kismenő” szerepére. Gürcöl, küszködik, mégsem boldogul, ezért gyűlöli az öregeket, akik rajta élősködnek, az ő adójából tartja el őket az állam, és az utolsó hónapban kerülnek a legtöbb pénzbe. Irigyli Jolikát, a nagymenő igazgatónőt a vadászbiznisz ötletéért, és az otthonba való bekerülést „segítő” hitelkonstrukcióért. Meg azért is, mert jogilag minden rendben van, szépen lepapírozva. „Nekem, mondjuk, nem lenne ehhez pofám”– jegyzi meg félig megvetően, félig elismerően. Jolikának (Bandor Éva) viszont van hozzá pofája, színpadi jelenléte dermesztő, nem bratyizik senkivel, kemény üzletasszony, megfagy körülötte a levegő.

A Kassáról vendégségbe jött Cs. Tóth Erzsébet szintén jó választás az idősödő anya szerepére, aki még Jolikát is helyesnek, jóindulatúnak akarja látni, hiszen be akar költözni az otthonba, hogy eltakarodjon végre lánya (Tar Renáta) lakásából, aki miatta nem tud pasikat felvinni. Korrektül alakítja a látszatra naiv, belül viszont eltökélt, racionális idősödő nőt. Ezek ketten elbeszélnek egymás mellett, hajtják a magukét, mintha két külön bolygón élnének. A lány, Tar Renáta türelmetlen, tele van önváddal, anyjához való viszonya tisztázatlan, ez szépen lejön a színpadról. Így viselkednénk, ha idősödő szülőnk arra kérne minket, hogy ha rosszabbra fordul az állapota, dugjuk be egy otthonba, ne kössük le magunkat.

Molnár Xénia pedig azért dugta otthonba apját, hogy ne lássa nap mint nap, mi vár rá öreg korában, mit tesz az alkohol az emberrel. Remegve toporog a színen szinte végig, csak akkor könnyebbül meg, amikor megsejti, hogy az öreg talán már nem is él.

A Príma környék húsba vágó, inkább kegyetlen, mint tragikomikus tabló. És ha igaz, amit Valló Péter nyilatkozott Spiróról, hogy tudniillik egy kicsit a jövőbe lát, a megjelenéskor még a fantasztikus irodalom kategóriájába tartozó darabjai a bemutatóra „odakint” is valósággá válnak, akkor tényleg szégyelljük magunkat és gondolkozzunk el a család fogalmán.

A darab hatása pedig már a hallban és a ruhatárban mérhető. A nézők nem azt vitatják meg, ki mekkorát alakított, milyen volt a díszlet, vagy egyáltalán tetszett-e nekik az előadás. Saját sztorikat mesélnek egymásnak. Mert szinte mindenki hallott olyan esetekről, amikor félhülyére nyugtatózott öregekkel új végrendeletet írattak alá, megkaparintották a lakásukat, vagy rájuk nyitották az ablakot, hogy megfázzanak és hamarabb meghaljanak...