Kelenyei halottak napja

KONCZ KLAUDIA

Ezen a napon az emberek Kelenyén is ellátogatnak a temetőben nyugvó hozzátartozójukhoz. Felkeresik a szeretteik sírját, ahol megemlékeznek róluk. A sírt már előzőleg rendbe tették, feldíszítették. Letisztították az elnyílt virágokat a sírokról, kigyomlálták a virágokat és eligazították rajtuk a földet. A síremléket lesöprik, ha szükséges, le is mossák. Ezt a feladatot általában az asszonyok végzik el. A múlt század negyvenes-ötvenes éveiig a sírokat mindenszentek napján a délelőtti órákban díszítették fel. Manapság viszont már az a természetes, hogy mindenszentek ünnepe előtt pár nappal vagy akár egy héttel is rendbe teszik a sírt, és kiviszik az erre az alkalomra szánt művirágokat a sírokra. Ha az időjárás kedvező, és nem várható fagy, akkor az élő virágokat is kiviszik a temetőbe. A század első évtizedeiben még nem vásároltak az emberek koszorút vagy temetőbe szánt díszcsokrot, hanem otthon készítették el azt. Volt idő, amikor papírból készítették a virágokat. (Kutatásom során több adatközlőt kérdeztem meg a témában, s a palóc nyelvjáráshoz hűen adom közre idézőjelben a tőlük hallottakat.)

„Fűzfából meghajlitottuk régen a vázát a koszorúnak, ehez erősitettük zsineggel az ágakot és erre szurkáltuk az elő krizsanténákat, fenyőtobozt, szárított virágokot. Akkor még nem vót művirág bizony. Kreppapirból csinátuk virágot. Összehajtogattuk, benyirkátuk a széleit aztán szép őszirózsát kaptunk belöle. Ezt tettük a koszorúra halottak napjakor, akkor még nem igen vót más.”

Gyakori volt az is, hogy mohát tettek a sírra, amit szintén az erdőből hoztak be, majd ebbe szúrták bele a virágokat. Mára már eltűnt az a szokás is, hogy otthon szárítanák a virágokat.

A hetvenes évektől kezdődően lehetett kapni művirágokat, ami igencsak közkedvelt lett. Az első művirágok formája a krizantémot utánozta. Mára a választék nagyon bővült e téren. A temetőbe szánt cserepes díszvirágkészítés a következőképpen történik:

„Szilontáskába vagy nagyobb nejlonzacskóba teszek nedves homokot, le fejjel fordítom azt, majd beleteszem műanyag cseréptányérba, vagy erre szolgáló edénybe. Ebbe szurkálom az erdőről hozott fenyőágakat, ez akkor mutat szépet, ha több fajta fenyőgallyból van összerakva. Közéje szépen elrendezve rakom a művirágokat, meg az élőt is. Az élő is elvan benne, mer a nedves homok nem hagyja hamar elhervadni.”

S ha már halottak napja, akkor nem hagyhatjuk szó nélkül a gyertyaégetés szokását sem. A huszadik század első felét és napjainkat összehasonlítva a gyertyaégetési szokások szempontjából megállapítható, hogy nagyon sok eltérés mutatkozik. Az első dolog, ami megfigyelhető ennek kapcsán, hogy míg évtizedekkel ezelőtt az emberek kora este, késő délután jártak ki a temetőbe, addig manapság már délelőtt, ebéd után mennek gyertyát égetni mindenszentek napján. Vagy ahogyan a faluban él ez a szokás: „gyertyát gyújtogatni”. Mint látható, a gyertyagyújtás ideje fokozatosan korábbi napszakra tolódik. Ma már inkább azt szólják meg, aki sötétben, „túlkésőn” megy ki a temetőbe, míg régen ez is természetesnek számított. A különbség fellelhető abban is, hogy a negyvenes-ötvenes években az egész falu népe együtt ment ki a temetőbe a közös ima után, ma már azonban családonként mennek, más-más időben. A negyvenes évekig élt az a szokás, hogy a templomban összegyűlt a falu népe, s onnan közös ima után halottas lobogókkal ment a menet a temetőbe, a „nagy kereszthez”, ahol szintén elhangzottak különböző imák és felzengtek az énekek a megholtakért. Ezután innen vonultak az emberek családjukkal a hozzátartozójuk sírjához gyertyát égetni. A század elején, de még egészen a hatvanas és hetvenes évekig is az emberek ünneplőt öltöttek magukra erre az alkalomra, a nők fekete kendőt, a férfiak kalapot viseltek. Mindenszentek napján sajnos sok sírhant marad kivilágítatlanul. Ezek azok a sírok, amelyeket már nem gondoznak, meghaltak a hozzátartozók vagy messze laknak.

„Engem mindig elszomorít, ha valahol nem ég gyertya, pedig sokat találni ilyet. Ha tehetem, amelyen csak tudok, gyújtok egy szál gyertyát, ők is megérdemlik.”

Végezetül hadd fűzzek hozzá a leírtakhoz még egy gondolatot. Halottak napján gondoljunk arra is, hogy cselekvően szeretni csak az élőket lehet. Hogy igenis ma szeressük mindazokat, akik körülöttünk élnek, mert csak addig tehetünk bármit is értük, amíg velünk vannak, amíg élnek.

„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.”

(Juhász Gyula)