Élni a második eséllyel

A beiratkozásról jön, és már messziről tudom, hogy rá várok. A rövidnadrág nem takarja el a komáromi fiú műlábát. Számomra ez is annak a jele, hogy elfogadta, amit rámért a sors, nincsenek miatta gátlásai. Így helyes, bár kívülállóként könnyű ezt mondani.

Ahogy leülünk, először az orvosi tanulmányaira terelődik a szó, arra, hogy egyesek szerint ugyan ez a második a legnehezebb év, de neki a negyedik volt az, s hogy mi vár rá végzősként. Az eddigi kórházi gyakorlatokon a gyermekgyógyászat tetszett neki legjobban, de a radiológia is érdekli, noha nagyban eltér az előbbitől. Hogy miért, mit talált bennük a legérdekesebbnek? „Szeretem a gyerekekkel való munkát, ezért igyekszem segíteni nekik különböző alapítványok révén is. A radiológiában pedig az az érdekes, hogy segítségével beleláthatunk az emberi testbe, s így diagnosztizálni tudjuk a betegségeket.”

13 évesen csontrák

Peter válaszai tárgyilagosak, ahogy az egy jövendő orvoshoz illik. Beszéde csendes, a kelleténél semmivel sem mond többet. Félek is előhozni azt, ami élete nagy fordulópontja lett, izgulok, hogy még zárkózottabbá válik. Fokozatosan próbálom hát rávezetni azzal a kérdéssel, hogy vajon az orvosi hivatás gyerekkori álma vagy későbbi elhatározása volt-e.

„Nyilván még a gyerekkorban keresendők a gyökerek, olyan családban nőttem fel, ahol sok az egészségügyi dolgozó. Anyai nagyapám sebész volt, édesanyám nővér az újszülöttosztályon, és a nagymamám is ápolónő. Csak az édesapám kivétel.” „Néha épp a környezet riasztja el a gyerekeket” – jegyzem meg, de náluk kicsit másképp volt. „Próbáltak lebeszélni róla, főleg nagymama, de aztán a betegségem nagy szerepet játszott a döntésemben.”

Tizenhárom éves volt, kamaszkorú. Az iskolában focizott, rendszeresen járt edzésre, emellett minden játékban benne volt. És akkor jött a betegség. Csontrák. Kimondja, minden kertelés nélkül. Az arca rezzenéstelen, nem tudom, mi játszódik le benne, a fejében, a lelkében.

„Ha nehezére esik, hogy erről beszéljünk, hagyjuk” – sietek segítségére, bár tudom, hogy az orvosok, még ha csak leendők is, pragmatikusak. „Nem, nem. Régen volt, azóta már feldolgoztam. Betegség volt, szerencsére meggyógyultam, megyünk tovább.”

Ha már biztatott, tovább kérdezek. Hogyan fedezte fel, hiszen a rák állítólag nem fáj. „De fáj. Kezdetben nem, abban azonban kegyetlen, hogy bár sokszor egy ideig még nem tart hosszú ideig a fájdalom, amikor azonban már nagyobb a daganat, igen fájdalmas. Nekem szinte egyik napról a másikra jócskán megdagadt a lábam, és nagyon fájt, éjszaka sem tudtam aludni; ha elszunnyadtam is, mindjárt felébredtem rá. A daganat nyilván már régen ott lapult, aztán gyorsan nőtt, agresszív volt.”

Saját lábán ment a műtőbe

Ahogy már említette, a nagypapa sebész volt, és amint az unoka panaszkodni kezdett a lábára, megvizsgálta, s azonnal világosan látta, miről van szó. Peternek, ahogy ezt később megbeszélték, nem mondhatta el az igazságot, de azonnal röntgenre küldte őt a komáromi kórházba, utána CT-vizsgálat következett, és beigazolódott a diagnózis. A hétvégét még otthon töltötte, de hétfőn már vitték a pozsonyi gyermekonkológiára.

Még a műtét előtt elmondták neki is, nemcsak a szülőknek, hogy valószínűleg amputálni kell a lábát. Tapintatosan felkészítették arra, hogy mi vár rá. „Az orvos fokozatosan kezdte: elmondta, hogy ez a lehetőség is reális, aztán két héttel a műtét előtt közölte, hogy az amputáció mellett döntöttek. Abban a pillanatban természetesen nagyon bántott, tudtam azonban, hogy ha ilyen áron is, de jó, hogy megműtenek, mert különben eleve elveszítem a harcot. Gyorsan szabadulni akartam a daganattól, hogy már ne legyen a testem része. Ha ezt másoknak mesélem, nem nagyon értik, furcsán néznek rám – ezt talán azért teszi hozzá, mert én is rámeresztem a szemem. – Tudtam, hogy a lábam nélkül is megtanulok élni.”

Helyesnek bizonyul a megérzésem, hogy már akkor az orvos szólt belőle. Sírás, nyafogás, elkeseredés nélkül elfogadta, hogy ez a megoldás a helyes, mert ez menti meg az életét. „Az első műtétkor szövetmintát vettek, hogy megállapítsák a daganat típusát, és hatásos kemoterápiát kaphassak. Ez a kezelés két hónapig tartott, majd az a CT-vizsgálat következett, amelynek alapján döntöttek az amputációról. Mivel a csont nagy részét megtámadta a daganat, nem volt más megoldás.” A műtét előtt tudta, hogy mi következik, s bármennyire hihetetlen, nyugodt volt. „Jól emlékszem arra a napra, csak délután kerültem sorra, addig a Szomszédokat néztem a tévében. A műtőbe tolókocsiban akartak vinni, de azt mondtam, hogy a saját lábamon megyek. Amikor felébredtem a narkózisból, kitapogattam a csonkot. Emlékszem, nagyon fájt. Mindmáig érzek fantomfájdalmat.” 

Bár a család az egészségügyben dolgozik, így sem volt könnyű megbirkóznia mindazzal, ami Peterrel történt, de a fiatalember szerint bravúrosan kezelte a helyzetet. „Nagyapa nehezebben viselte, annál is inkább, mert a nálam diagnosztizált daganat aránylag ritka. Közrejátszik benne az öröklődés, még ha a közvetlen elődeimnél nem fordult is elő hasonló. De nem is nagyon kutattam.”

Felfedezte a zenét

A nyolcadik osztályt a kórházból végezte el, ez legalább lefoglalta. Sokat olvasott, és felfedezte magának a zenét. Miután hazament, énekelni tanult, majd gitározni, zongorázni is. A középiskolában már zenekara volt, Komáromban sokszor felléptek. Érettségi után a tagok közül ki-ki a magad útján ment tovább, de barátságban váltak el, néha még ma is találkoznak, és együtt zenélnek. Mostanában egyedül koncertezik, zongorán kíséri magát. Nem sűrűn lép fel, végzős medikusként zsúfoltak a napjai, az előző évfolyamban azonban albumot készített, találó címmel: Second chance (Második esély). A zenét is, a szöveget is maga írta, s nem nehéz kitalálni, miről szólnak ezek a dalok. Kiírta magából a fájdalmat, azt, amin átesett, és ezzel megtisztította a lelkét. Az interneten bárki meghallgathatja őket.

Angolt még az alapiskolában kezdett tanulni, egyetemi tanulmányai alatt pedig eljutott Amerikába: Miamiban szerzett gyakorlatot egy csereprogram keretében. „Tetszett nekem, hogy az ottani diákok mind igyekvőek; úgy gondolom, azért is, mert fizetnek a tanulmányaikért.”

Egyébként nem véletlen Peter zenei tehetsége: nagyapja is játszott hegedűn és zongorán, ő a klasszikus zene rajongója volt. Az unoka a nagyszülőknél ült először zongorához. „A dalok a betegségem idejéből származnak, akkor írtam őket, amikor hazajöttem a kórházból. Az albumra kiválasztottam a nyolc legjobbat, angol és szlovák nyelvűeket egyaránt. A szlovák jobban megy, de az angol szövegekre könnyebb zenét írni. Az újabb dalokból egy másik album készül.” Fellépéseiről kedves emlékei vannak: volt, hogy a Refrén című dalát együtt énekelte vele a közönség. „A legszebb mégis az, amikor a rákos gyerekeknek szervezett táborban énekelek, zenélek.”

Reményt adni

Ki tudná jobban beleélni magát ezeknek a gyerekeknek a sorsába, mint az, aki maga is átesett egy ilyen szörnyűségen? A táborokat a Gyermekremény klub szervezi a rákos és szívbeteg szlovákiai gyermekeknek, ügyelve arra, hogy az időpontok ne ütközzenek a magyarországi Bátor Táboréival, amelyről már a Vasárnap is többször írt. A pozsonyi klub önkéntesei közül – akik nemcsak téli és nyári táborba viszik a gyerekeket, hanem látogatják is őket a kórházban, különböző rendezvényeket, jótékonysági koncerteket szerveznek megsegítésükre – természetesen nem hiányzik Peter sem. A táborban pedig énekelni, zenélni tanítja a részvevőket. „Fontos, hogy a daganatos betegségből kigyógyultak találkozzanak azokkal, akik most vívják harcukat, vagy épp legyőzték a kórt, hogy pozitív példával szolgáljunk, önbizalmat, erőt, reményt adjunk nekik, tanáccsal lássuk el őket, és elmondjuk, hogy mi vár rájuk, hogyan is zajlik a kezelés – mutat rá a legfontosabbra. – Néha felhívnak az onkológiáról, ha egy gyerek amputáció előtt áll, hogy találkozzam vele, beszélgessünk el, lelket öntsek bele. Erre nagy szükség van.” Nehéz a feladata, a kis betegek nem egyformán fogadják, de ő ezt kihívásnak, küldetésnek tekinti. Jól tudja, hogy bármennyire hősiesen próbál is valaki viselkedni ilyenkor, a trauma feldolgozásához idő kell. „Nem megy egyik napról a másikra, egy beszélgetés nem old meg mindent. Segíthetek, de mindenkinek időt kell adni. Az egyiknek több kell, a másiknak kevesebb. Kezdetben én is harcoltam ezzel, voltak helyzetek, amikor úgy éreztem, belefáradtam. Komoly kezelésen estem át, aztán próbáltam megszokni a protézist, járni tanultam, de eleinte nehezen ment, nyomott, minden bajom volt. Volt olyan pillanat is, amikorra elegem lett, de hamar elmúlt, és azt mondtam, megyek tovább.”

Ment, és folytatja az útját, követi a maga elé kitűzött célt, megtalálta helyét a világban. Rövidesen orvos lesz, gyógyítani fogja azokat, akik rászorulnak. Saját példájával reményt ad majd másoknak, hogy van megoldás, soha nem szabad feladni.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Szöveg, kép Urbán Klára