Boldog, ha van egy jó napja

„Pokoli fejfájásom, fejgörcsöm volt, feldagadtam, 45 kilóra fogytam. Mindenki azt mondta, hogy az semmi, a fejfájás tanítóbetegség – meséli Kázmér Gyöngyi, aki a helyi Kodály Zoltán Alapiskolában tanított. – Másfél évig tartott, mire kiderült az ok. Végül Fenyőházán diagnosztizáltak, mert a daganat endokrin eredetű. Az agyalapi mirigyek teljesen felborítottak mindent.” Óvatosan puhatolózok, mi a helyzet, mire elmagyarázza, hogy „az orvosnő azt szokta mondani, nem rákos daganat, de az agyban minden daganat rossz”.

Két műtét után „csak azért is”

Az első műtétet Pozsonyban végezték, a másodikat egy évre rá Prágában. Azóta küzd, harcol. Van úgy, hogy két-három napig csak fekszik. Azt sem tudja, mikor és mi történt a lábával. A kisebbik fia, a 17 éves Máté sem. „Nem emlékszem semmire, de állítólag kommunikálok, be tudják nekem adni a gyógyszereket – vonja meg a vállát az asszony. Még mielőtt megkérdezném, a szememből kiolvassa, mit akarok: – Meg lehet szokni. Legtöbbször nem foglalkozom vele. Mikor jobban érzem magam, megcsinálok, amit bírok.” „Süt, főz, befőz” – szól közbe a fotós kollégám, aki régóta ismeri a családot.

Mátén kívül van egy 27 éves nagyfiú is a családban, de ő már külön él. „Könyvelő, nem érdekli a kert”– Gyöngyi hangjában semmi rosszalló nincs, ahogy ezt mondja. Végig, amíg beszélgetünk, inkább alázat érződik belőle, nyugalom. Akkor is, amikor afelől érdeklődök, hogyan telnek a napjai. „Mindig elfoglalom magam. Írok magamnak egy listát, mit szeretnék megcsinálni. s ha sikerül teljesíteni a napi tervemet, akkor teljesen boldog és elégedett vagyok.” „Csak néha túl hosszúra sikerül az a lista” – jegyzi meg Máté, de arra azért nem vetemedik, hogy kontrollálja anyukáját, aki legtöbbször véghez viszi, amit szeretne. Merthogy elég konok, csak azért is megcsinálja. Ezt ő mondja. Azelőtt is így volt. Ez pedig sokat segít a betegsége elviselésében, gondolom én. „Mindig pozitív voltam. Elégedett vagyok az életemmel, boldog vagyok, ha van egy jó napom – jelenti ki Gyöngyi. – Amit sokan mondanak, hogy sok minden átértékelődik, igaz. Megtanultam a kis dolgoknak örülni.”

Beleszületett, beletanult

Máté hároméves volt, amikor az anyukája megbetegedett. Talán fel sem fogta. „Beleszülettem, beletanultam. A tesómnak, aki tíz évvel idősebb, biztosan nehezebb volt.” Próbálom elképzelni a két kisfiút, de lehetetlen megérteni, hogyan lehet az ilyenbe beletanulni. Máté is mély lélegzetet vesz. „Máté beletanult – erősíti meg anyukája. – Ő az infúziótól kezdve mindent elrendezett, kiszedte, berakta kiskorától, és ha nem voltam jól, a háztartást is átvette, hat-hét éves korától főzött, sütött. Most is. Hétéves lehetett, amikor a fiúk hazajöttek, s nem voltam jól, feküdtem. Mondtam nekik, hogy nem bírtam megfőzni; erre rögtön ment a konyhába. Hiába mondtam, hogy hagyja, majd én később megcsinálom, neki az volt a gondja, hogy akkor apa mit fog vacsorázni. A nagyobbik fiú nehezebben viselte, ő elbújt, nem akarta látni, ha jött a nővér injekciót vagy infúziót szúrni, Máté nem.” „Volt olyan, hogy anyu elesett, a tesóm rögtön mentőt akart hívni, sokkban volt, én nyugodtan odamentem, megtörölgettem, fertőtlenítettem a sebet, és bekötöttem.” Erről úgy beszél, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. „Ahogy beleszületett, úgy bele is tanult. És megtanulta nem az élet középpontjává tenni azt, hogy anya beteg. Attól még éljük az életünket – Gyöngyi hangja ugyanolyan nyugodt, mint a fiáé. – Persze, nekem néha voltak rossz napjaim, sírdogáltam is, hogy úristen, egy gyerek. Nem szabadna egy gyereknek sem így felnőnie, de aztán mindig megnyugtattam magam, hogy talán ez hozzátesz a személyiségéhez.”

Csak ülve tud aludni

„Akkor vagyok rosszul, ha azt mondják, hogy pihenjek. Ha olyan napom van, amikor gondot okoz, nem csinálom. Azt már tudom, hogy a délelőttjeim nehezek, a főzést mindig délutánra időzítem. Ez azért is van, mert nagyon rosszul alszom. Jó pár évig alig aludtam valamit, az első műtét után kezdődött, s hiába próbálkoztak bármilyen altatóval, semmi nem hatott. Most már azért többet alszom, de csak ülve, kiegyenesedve nem tudok. Ez a hátgerincem miatt van, mert eltörtem, a kettes, hármas csigolyát és a farkcsontomat két helyen. A sok ájulás közben törik ez-az.”

„Még a ládát is felkapja, és viszi” – szólal meg Máté, mire az anyuka annyival zárja, hogy „nem szabad elhagynom magam. Míg kisebb volt, mire jött a napköziből, kisminkeltem magam, úgy vártam haza. A nagyobbik fiam, aki csaknem tíz évvel idősebb, még nehezebben viselte, éppen abban a korban volt, amikor már tudatosította, hogy mi van, rémült volt. Persze, Mátéban is benne volt az ijedtség, hogy az anyuka sokáig nincs otthon.”

A család tartja életben

Gyöngyi egy hét múlva készült mágnesesrezonancia-vizsgálatra, mert azon kívül, amiről szó volt, más is kínozza: „A gépeimet át kell programoztatni. Van beépített szívritmus-szabályozóm és defibrillátorom is. Ez van. Az évek hosszú során így alakult a betegség következtében. A szívem nem akart működni. De ezzel sem foglalkozom.” Gyöngyinek a törött lába sem akadály. Ezt Máté is bizonygatja. Ahogy felé fordulok, akkor veszem észre a mögöttem lévő régi konyhakredencet. Gyönyörű. „A férjem restaurálta – mondja. – Ki akarták dobni, és megmentettük.” „Lecsiszoltuk hőpisztollyal, s utána nem festettük be, csak lelakkoztuk. Egy hétig csináltuk” – meséli Máté.

„Nem nagyon szoktam foglalkozni a betegségemmel, mert ha jó napom van, egész idő alatt a kertben vagyok, eltúrogatok. A kert föltölt.” „Ha a kertbe ki tud menni, semmi probléma nincs” – néz Máté kedvesen az anyjára. 

„Az az érzés a legrosszabb, amikor úgy érzi valaki, hogy már nem képes semmire – Gyöngyi hangja itt kicsit halványabb. – Volt már ilyen érzésem is, mikor hosszabb ideig voltak rossz napjaim. Nem is tudom, mikor volt, és meddig tartott, mert amint elmúlik, már nem foglalkozom vele.” Gondolom, s be is bizonyosodik, hogy jól ezt csak úgy lehet kezelni, csak úgy lehet a sok rosszat megélve is pozitívan gondolkodni, ha szerető és megértő család veszi körül. „Hát, persze – Gyöngyi nagyot bólint. – Ők tartanak életben. Mert az orvosok nem tudják, miért vagyok még mindig itt.”

Ezek azok a csodák, amelyeket az orvosok sem látnak előre. Az emberi szervezet törékeny, de bámulatos és titokzatos – és csodákra képes. 

Az ember próbálja megérteni, együttérezni, de rögtön belévág a szörnyű valóság, hogy ez lehetetlen! Úgysem képes beleélni magát. Néha ráadásul ellenkezőleg sül el az egész, sajnálkozásnak hat, s ez az utolsó, amit a hasonló cipőben járó emberek szeretnének.

Urbán Klára