Sötét, középkori vita

Nyitrabajna (szlovákul Bojná) egy kis falu Nagytapolcsány közelében, különösebb hírnévvel és látnivalóval korábban nem rendelkezett. Úgy tűnik, ez lassan megváltozik, mert igencsak kiterjedt ásatási és feltárási munkák folynak itt, többek között a Szlovák Tudományos Akadémia régészeinek közreműködésével, amiknek célja az itteni morva település feltárása. A jelenlegi feltételezések szerint az egyik legnagyobb ószláv központ lehetett itt. Ha valaki ellátogat Bojnára, már láthat rekonstruált faházat és erődített kaput – egy valahai morva erődítmény újraképzelt bejáratát.

Mindez bevett szokás a régészeti és feltárási munkák során, visszaadni egy egykori közösség életének a hangulatát. A kérdés inkább az, hogy a feltárt kövekre, leletekre milyen narratíva, milyen történelemmagyarázat épül. A bojnái morva ünnepségeket például „Szvatopluk Király solymászai” nyitják meg, és az itteni rendezvények más módon is továbbépítik Cirill és Metód kultuszát is.

A történelmi mítoszteremtés nem szlovák sajátosság, lehet bőven a saját portánk előtt is söpörni. Ami a morva korról folytatott vitákat sajátossá teszi, az az, hogy a történészek közötti kapcsolatok, konferenciák és tapasztalatcserék nem visznek semmilyen pozitív irányba, és inkább egy egymásra licitáló hangulat alakult ki.

A Szlovák Tudományos Akadémiának van például egy mítoszrombolónak szánt kiadványa, a „Mi szlovák mítoszaink” (Mýty naše slovenské). Ez a könyv sok szlovák történelmi legendával szembenéz, de a morva államiság központját továbbra is Szlovákia területére helyezi, sőt, újra feleleveníti és továbbépíti azt a homályos feltételezést, hogy a morva közigazgatás lényegében tovább élt a Magyar Királyságban.

A magyar történészek erre olyan érvekkel szoktak reagálni, hogy a Kárpátok vidékének óriási területeit nevezték az oklevelek lakatlannak, és hogy sok ottani megyének sokáig nem volt olyan stabil közigazgatása, mint az ország más területein. Mégis, a legújabb szlovák történelmi elemzések szerint a morva megyerendszert nemcsak a Magyar Királyság, hanem a cseh és a lengyel államszervezetek is átvették, azaz a morva eredetmítoszra építve az összes visegrádi országgal megpróbálják felvenni a versenyt, valamiféle ősiség hangoztatásával.

A magyar régészek és történészek részéről pedig újra és újra felmerül, hogy Szvatopluk birodalmának központját a Duna-medence déli területein kell keresni, újabban pedig az a teória is napvilágot látott, hogy a 907-es pozsonyi csata nem Pozsonynál volt, hanem a Dunántúlon, Zalavárnál. Ez a szlovákok számára azért lényeges, mert a pozsonyi csata írásos említéseiből lett levezetve és megalkotva a „Bratislava” városnév; ha a csata nem Pozsonynál volt, akkor Bratislava ma legfeljebb a kis-balatoni Zalavár szlovák neve lehetne.

A 19–20. századi magyar–szlovák vitatémák körül ha megegyezés nincs is, de legalább van párbeszéd, és főként érzékelhető a módszertani megoldások közelebb kerülése. Ez a szakmai hatás a túl homályos, forráshiányos morva kor, illetve a magyar honfoglalás kapcsán nem érezhető, és ha megnézzük a legújabb történelmi kiadványok merész narratíváit, akkor úgy tűnik, ez a korszak válik a legélesebb vitatémává a közeljövőben.