Ünnepi kancsókkal

És hát most hág tetőfokára az izgalom, az izgulás, a tréma, hogy a nagy fináléban minden úgy sikerül-e, mint ahogy azt mi elterveztük, kigondoltuk, megszerveztük. És hogy az, amit mi elterveztünk, kigondoltunk, megszerveztünk, vajon olyan fogadtatásra talál-e, mint amilyet érdemel, mint amilyen odaadással és izgalommal készítettük. A kicsúcsosodás egy hét múlva kedden, október 2-án (nem egy olvasónk születésnapján) a 124 oldalas születésnapos Vasárnap, ajándékba tőlünk.

Addig is, két levonat ellenőrzése közt, elmélkedem. Bár itt óriási a hőség, de mégiscsak elmúlt a nyár, a nyaralás. Arról meg rögvest eszembe jut, milyen jó is volt az az egy hét a családdal, távol minden napi kicsiségtől és kicsinyességtől, milyen jó volt kiszellőztetni a fölösleges intrikáktól telis-tele fejet, és hogy milyen, de milyen jó volt visszajönni ide, azok közé, akiket nagyon szeretek. A Vasárnapba. És eszembe jut az, mennyit olvastam, regényeket, lapokat, más lapokat, mint a Vasárnap, és milyen jó volt szembesülni azzal, hogy egyáltalán nincs miért restelkednünk. Sőt!

Egy ilyen lapban olvastam például, hogy mennyire égetően fontos a környezetvédelem. A lelkemből beszélnek, gondoltam. Mellette a képeken a rengeteg műanyag palack, amint hullámzik, nem is látni tőlük a tengert (vagy tavat, folyót?). Aztán a szerencsétlen vízi állatoké, amint belefulladnak a műanyag staniclikbe, szatyrokba, a madaraké, konkrétan egy, amint a műanyag palack kupakjának visszamaradt gyűrűje rászorult a csőrére, összefogva mindörökre, az éhhalálba pusztítva vele a szerencsétlent. Borzasztó látvány, valóban. Ha kipusztulnak vizeink s a bennük élő lények, nem sok marad hátra már nekünk sem. És hozzá egy jó tanács: ne dobjuk el ezt a műanyag gyűrűt így, mindenképpen vágjuk szét, mert ezzel a semmi kis cselekedettel megkímélhetjük a szegény csőrösöket a tragédiától.

Hm.

Tudom, sokat ismétlem magam, most mégis le kell írnom annak, aki eddig még nem tudná, (sok minden más mellett) vizuális alkat vagyok. Elképzelem, amint sétálok a tengerparton, dús hajamat lengeti a lágy fuvallat, kezemben ásványvizes üveg, letekerem a kupakját, kortyolok, visszacsavarom, majd megint, míg a flaskó ki nem ürül. Aztán fogom, s már dobnám a tengerbe, amikor eszembe jut, amit olvastam. Hoppá! Persze, előnyben volnék, ha lenne bugylibicskám állandó kellékként nálam, vagy legalább egy olló (sose lehessen tudni, mi történik az emberrel, a női táska mindent elbír). Akkor megfogadom, hogy mihelyt hazaérek, felszerelkezem ilyesmivel, hogy többé ne érhessen meglepetés. De most szemem előtt az összegyűrűzött csőrű sirály képével, mit tegyek? Lefeszegetem az üres palack nyakáról a visszamaradt műanyag gyűrűt, a körmöm hajlik vissza tőle, felszisszenek, de megvan. Aztán fogom, a fogam közé veszem. Reszelem, rágom, míg az alsó hatosomról lecserbul egy darab. Jaj! De környezetvédő vagyok, a madár élete mindent megér. Amikor megvagyok mindezzel, a homokba ejtem az üveget, a kupakot s a szétrágott gyűrűt, hogy a dagály majd szépen a tengerbe moshassa, vagy egy karlendítéssel egyenest oda dobom. És nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel sétálok tovább, immár az arcom is kipirult. Így gondolhatták?

És akkor visszazökkenek a mába, itt ülök a szerkesztőségben, hozzák a következő levonatot, úgyhogy innentől számolva már csak ünnepi üvegkancsókra gondolok.

Tartsanak velünk!

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

-------------------------

A rendes ember nem rúg be, nem jár kocsmába, legfeljebb a homokmaratott üvegkancsócskáját lóbálva elballag VASÁRNAP délután sörért, de akkor is viselkedik.

Szászi Zoltán: A szokott helyen hatkor