A kormányfő vigyora

Sok minden benne volt ebben az arckifejezésben, s az elemzők is egymásnak teljesen ellentmondóan értelmezték. Egy részük győzelmi mosolyként magyarázta, annak kifejezéseként, hogy bár hivatalosan távozik, Ficónak esze ágában sincs feladni hatalmi pozícióját. A másik csoportba tartozók (ezek közé tartozik a szöveg írója is) azonban zavart kétségbeesést és frusztrációt láttak a miniszterelnök arcán, annak kifejezését, hogy képtelen felfogni: ez a játszma véget ért, mégpedig mattal.

Ez a kép kísértetiesen hasonlít egy másik búcsúzós jelenetre, Vladimír Mečiar 1998-as hattyúdalára, amellyel hálátlan népétől köszönt el. S igaz, utána még három választási cikluson át kísértett a hazai politikában, többé sosem nyerte vissza régi „dicsőségét”.

Van ebben a gesztusban valami nagyon emblematikus, nagyon káeurópai, hogy úgy mondjuk. Emlékezzünk csak, milyen méltósággal tudott elköszönni mondjuk Tony Blair vagy legutóbb Martin Schulz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a politikai vezetők távozásának módja különbözteti meg a Keletet a Nyugattól, a kárpáti típusú demokráciákat a fejlettektől.

S itt nem csak arról lehet szó, hogy a kelet-európai politikusok jobban ragaszkodnának a hatalomhoz, mint nyugati kollégáik. Inkább úgy fest a dolog, hogy régiónkban a politikai vezetők, akik nem ritkán „saját fejjel” felépített politikai projektjeik révén emelkedtek a legmagasabb szintekre, privát tulajdonukként tekintenek posztjukra és pártjukra. Kétségtelen, hogy egy ilyen politikai „vállalkozás” rengeteg kockázattal jár, s eszközei révén akár büntetőjogi felelősséget is vonhat maga után. Érthető hát, hogy a ká-európai vezetők megpróbálják magukat a végsőkig bebetonozni a hatalomba, s embereikkel bebiztosítani az egész rendszert a bűnüldözéstől kezdve az igazságszolgáltatásig. Az is jellemző, hogy az ilyen pártok nem élik túl az alapító atya bukását, s az idő múlásával egyre gyatrább személyi felhozatallal működnek (elég összehasonlítani csak a legutóbbi Fico-kabinetet Peter Pellegrini csapatával…), hogy végül kártyavárként omoljanak össze, miközben egykori szponzoraik már új projektekben gondolkodnak.

Bizonyos, hogy méltósággal távozni az egyik legnehezebb (politikusi) feladat, s egyben az ország politikai kultúrájának egyik legmegbízhatóbb mutatója. Az utóbbi hetek történései alapján úgy tűnik, sem emberileg, sem a rendszer szintjén nem nőttünk még fel hozzá.