Belelát valaki Orbán Viktor fejébe?

Pár héttel a magyarországi választások előtt csupán az a kérdés az eredményt illetően, hogy Orbán Viktor­nak meglesz-e a kétharmados többsége vagy sem. Közben zsinórban a második kormányzati ciklusát tölti ki éppen, Európában kevés olyan politikus van, aki nála hevesebb indulatokat tudna kiváltani, s nem utolsósorban Magyarország a legtöbb gazdasági és életszínvonalbeli mutatóban egyre elmarad a szomszédaitól. Ennek ellenére Orbán csillaga továbbra is szinte vakítóan ragyog Magyarország politikai egén, s messze nem látni azt a személyt, aki akár vetélytársa lehetne a közeljövőben.

Mit miért tesz?

Törvényszerűen felmerül tehát a kérdés, mi lehet Orbán „titka”, mi az a csodafegyver, amellyel a számtalan botrány, az egyre erősebb hazai és külföldi bírálatok ellenére is képes megtartani a hatalmát. Valóban ennyire tehetséges stratéga, aki minden lépését pontosan kiszámolja, vagy leginkább az ellenzék tehetetlenségének és a körülmények áldásos közrejátszásának köszönheti sikerét?

Hasonló motívumok vezették a sokéves újságírói háttérrel rendelkező Kósa Andrást, akinek a napokban jelent meg a könyve Orbán Viktorról. A szerző ambiciózus feladatot vállalt: Orbán Viktor személyes motivációit, a politika lényegéhez s legfőbb kérdéseihez való hozzáállását próbálja megfejteni, tehát azt, mi lehet valójában Orbán Viktor fejében. „Amióta újságíró vagyok, mindig az érdekelt a leginkább, hogy azok, akik a politikát csináljak, mit miért tesznek, mik a valódi motivációik. Mivel Orbán Viktor hosszú ideje meghatározó egyénisége a magyar politikának, a téma adott volt” – mondta el Kósa.

Név nélkül sem

A személyes okfejtések helyett azonban a nehezebb, ám izgalmasabb utat valasztotta: olyan emberekkel folytatott háttérbeszélgetéseket, akik jól ismerik a magyar kormányfőt, esetleg együtt dolgoztak, dolgoznak vele. A projekt igényességét tükrözi, hogy a könyvben több mint harminc interjúalany szólal meg, köztük magas rangú, máig aktív politikusok, mind a kormányoldalról, mind az ellenzékből, de hallhatunk értelmiségieket, állami tisztségviselőket, polgármestereket, bankárokat vagy diplomatákat is. „A megszólalók kiválasztásánál egyrészt arra ügyeltem, hogy túlnyomórészt olyanokat keressek meg, akik a 2010 utáni Orbánt is ismerik, kapcsolatban vannak vagy legalább 2010 után még egy darabig kapcsolatban voltak vele” – árulta el a szerző. Azt is hozzátette, hogy voltak olyan megszólítottak is, akik nyíltan megmondták, számukra ez olyan érzékeny téma, hogy még név nélkül sem szeretnének róla beszélni. 

A szórás tehát széles, s hasonlóképpen sokszínűek a beszámolók is. Olyannyira, hogy néha szinte elmerengünk azon, vajon ugyanarról az emberről beszélnek-e valamennyien. Néhol ugyanis a legfigyelmesebb, legkedvesebb munkatársként említik a magyar kormányfőt, aki évek múltán is emlékszik emberek nevére, néhol pedig a végletekig cinikus, csak a saját céljait látó homo politicus képe rajzolódik ki előttünk.

Orbán mint Nagy Sándor

Akarva akaratlanul felmerül a kérdés, vajon mik a megszólalók motivációi, nem hajlamosak-e a valódinál jobb vagy éppen rosszabb fényben feltüntetni a kormányfőt. „Ez az aggály bennem is megfogalmazódott – vallotta be a szerző. – Ezért állítottam össze az interjúalanyaim listáját úgy, hogy fele-fele arányban legyenek ott Orbánnal szimpatizálók és olyanok, akiknek erre semmik okuk.” Mindaz, amit a könyvben Orbánról megtudunk, tehát vállaltan szubjektív, s így is kell rá tekinteni. De még ezzel együtt is vannak „vallomások”, amelyek szinte megmosolyogtatóan túlzók. Például amikor az egyik nyilatkozó Orbán rendszerét a Római Birodalomhoz vagy Nagy Sándor birodalmához hasonlítja. Ugyanakkor ez azt is jelzi, Magyarországon mára milyen magaslatokba emelkedett Orbán Viktor személyi kultusza, s nem feltétlenül csupán a támogatói körében, ahogyan az említett idézet sem a miniszterelnök tisztelőjétől hangzott el.

Milyen taktika alapján halad a szerző, hogy beférkőzzön Orbán fejébe? A könyv bevezetőjében azt írja, Yuval Noah Harari izraeli történész – egyébként Orbán egyik kedvelt szerzője – módszerét próbálja követni: feltenni egy (nagy) kérdést, majd lehetőleg elfogultság nélkül összegyűjteni a lehető legtöbb választ.
A „nagy kérdések” a politika lényegi kérdései, egyebek mellett az, milyen Magyarországot akar Orbán Viktor, miként vélekedik az ellenzékről, mik az elképzelései a külpolitikában és az EU viszonylatában, de külön fejezet foglalkozik Orbán Viktor „fordulatával”, illetve azzal, miért vitte erre az országot 2010 után.

A legrosszabb reflexek

A könyv javára szolgál, hogy a szerzőnek, aki közismerten kormánykritikus újságíró, sikerült ellenállnia a csábításnak, hogy a megszólalók között érezhető túlsúlyba kerüljenek az Orbánt bíráló hangok. „Kaptam is a könyvre olyan kritikát, hogy a kormányfőt pozitívabb fényben tüntetem fel, mint az indokolt lenne” – mondta el Kósa András, hozzátéve, hogy a Fidesz-vezető legnagyobb mulasztásának azt tartja, hogy 2010 után, a kétharmados felhatalmazás birtokában nem vitt véghez az országban olyan reformokat, amelyekre a rendszerváltás óta nem volt meg a politikai akarat, például az oktatásügy vagy az egészségügy terén. „Ehelyett folyamatosan a magyar társadalomban meglévő legrosszabb reflexekre játszik rá az állandó ellenségkereséssel, s azzal, hogy árulónak kiált ki bizonyos csoportokat.”

Kósa úgy véli, ennek eredményeként mára erősen hiszterizált állapotba került a magyar társadalom. Példaként egy minisztériumi főtisztviselő esetét hozza fel, aki 2017 végén azzal hívott fel egy, a médiában szereplő közgazdászt, hogy ha nem hagy fel a kormányt bíráló nyilatkozataival, kórházban ápolt édesapja esetleg nem kapja meg a kellő kezelést. Hogyan jutott el az Orbán által működtetett rendszer erre a szintre? – teszi fel a költői kérdést Kósa András. A választ harminc emberrel lefolytatott beszélgetés során keresi.

Egyértelmű válaszok persze nincsenek, annál több izgalmas, olykor egymásnak is ellentmondó vélemény, emlék, történet. A könyv talán legfőbb érdeme, hogy nem kínál szájbarágós interpretációkat, s mindvégig olvasmányos marad, így olyanok is próbálkozhatnak vele, akik egyébként nem kedvelik a politikai publicisztikát. S bár a „nagyszabású leleplezés” elmarad, Kósa András könyve sok értékes adalékkal szolgál ahhoz, hogy megértsük az „Orbán-jelenséget” s vele együtt a mai magyar valóságot.