Együttélés helyett együtt félés?

Szlovákia elismert kutatóintézete 2008-ban és 2017-ben is arról készített felmérést, kikkel nem akarnak együtt élni a szlovákok. A félelem és elutasítás e listáján a magyarok a középmezőnyben helyezkedtek el 10 éve. Egy évvel ezelőtt már alapvetően más volt a helyzet: a magyar az egyik legkevésbé elutasított csoport lett a szlovákok szemében.

Pedig ha megnézzük a részletes adatokat, a magyarok megítélése igazából semmit sem javult Szlovákiában, egyszerűen csak rettentő sokat romlott minden más csoporté.

A listát böngészve elképesztő romlását látjuk a különféle csoportok megítélésének. Úgy tűnik, a másikkal szembeni türelemnek és alkalmazkodásnak teljesen elfogytak a tartalékai, és ez feltehetően nem speciális szlovák jelenség, hanem elég általános egész Közép-Európában.

A kérdés az, hogy épülhet-e erre valós közép-európai összefogás?

Ha a romák és a mozgássérültek (!!) problémáitól el akarjuk magunkat szigetelni „mi, közép-európaiak”, akkor mennyire várható, hogy jut energia és figyelem a hagyományos nemzeti-etnikai ellentétek feloldására? Az a szlovák, román, magyar, aki egyre jobban elutasítja az „arabokat”, az ettől nyitottabbá válik az autonómia, a kétnyelvűség és az asszimilációval kapcsolatos problémák befogadására?

E kérdés aktualitását az adja, hogy az utóbbi években lelkendező írások sora jelent meg arról, hogy Közép-Európa öntudatra ébredt, végre képes az együttműködésre. A hiányérzetet viszont éppen az adja, hogy a közép-európai együttműködésnek az ilyen új keletű hirdetői a közös örökség helyett a közös ellenségre építenék az összefogást: fogjunk össze a Nyugat ellen, a migráns ellen.

Külső fenyegetéssel szemben összefogni – önmagában ezzel nincs baj. Még a legértéktelítettebb együttműködéseknek is sokszor lendületet ad egy közös ellenség; a 20. század egyik legsikeresebb ilyen projektjének, az európai integrációnak is lökést adott az atomhatalommá váló Szovjetuniótól való félelem. A probléma a mostani zsurnalisztikus Közép-Európa-víziókkal az, ahogyan kizárólag az (egyébként kreált vagy rendkívüli módon felnagyított) ellenségképekre építenek. De mire vezet hosszú távon az az együttműködés, amelyet kizárólag a külső dolgoktól való félelem és utálat tart össze?

Ha magyarok és szlovákok közös témája nem az együttélés, hanem a migránsokkal és a Nyugattal szembeni „együtt félés”, abból vajon megindulhat-e a magyar–szlovák közös történelemkönyv elakadt projektje, sikerülhet-e az első világháború évfordulói kapcsán valamiféle megbékélő hangulatot teremteni, sikerülhet-e az uniós kisebbségvédelmi egyezményekhez a szomszédok támogatását elnyerni?

Ezeknek egyelőre nem sok jele van, nem kerültünk közelebb az ilyen nagy társadalmi támogatottságot igénylő békekötésekhez és kompromisszumokhoz. A közös ellenségképre építő Soros–migráns-ellenes hangulatkeltéssel nyilvánvalóan az a gond, hogy nem is visz közelebb ezekhez. Hogy is vinne, amikor semmilyen alternatívát nem állít az élesen kritizált, Soros nevével összekapcsolt nyílt társadalommal szemben. Pedig az új Közép-Európa-víziókban szereplő Nyugattal szembeni kritika egyre unalmasabb; a kérdés inkább az, hogy ha nem nyílt társadalmat akarunk, akkor milyet? Zárt társadalmat?

Ez olyan kérdés, amire mindenkinek választ kell tudni adni, aki a nyílt társadalmat kritizálja. És ha valaki tényleg szeretne tenni a közép-európai együttműködésért, akkor nem lehet megkerülni azt a problémát, hogy a közép-európai légkört nem lehet tovább mérgezni félelemkeltéssel és frusztrálással.