Mit olvas Galán Angéla, riporter?

Ha por lepi el őket, az maga a szégyen. Nem szépítem a valóságot, kevés idő jut mostanában olvasni csak úgy, a magam örömére. Az elmúlt évek során rendszertelen lettem, egyszerre több könyvet fogyasztó, némelyiket soha-be-nem-fejező, de mindenképpen hosszadalmasan olvasgató. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy engem nem csapott meg a digitális demencia szele, a telefonon és egyéb képernyőkön való olvasás mindenképp csökkentette az időt, amit valódi könyvek olvasásával töltök. Pedig olvasós gyerek voltam, az az intenzíven, gyönyörrel olvasós, akiért aggódnak a felnőttek, hogy vajon miért menekül örökké könyvek mögé a valóság elől. Aztán később, az egyetemi évek alatt is, a könyvek segítettek elviselni az élet bizonyos dolgait, a nagyvárosi tömegközlekedést például, az ifjúkori útkeresés hosszan húzódó kínjairól nem is beszélve.

A jelenben akkor van esély rá, hogy gyorsan elolvasok egy könyvet, ha a munkám miatt szükséges, ezekért a gyors és hatékony muszáj-olvasásokért hálás vagyok, így olvastam el Durica Katarina Szlovákul szeretni című könyvét pár hete, és hatódtam meg a csallóköziség és nyolcvanasévekbeliség számtalan ismerős, apró mozzanatán. De mondhatnám Totth Benedek Holtversenyét, egy interjú miatt végeztem ki egy éjszaka alatt, nyers és felkavaró történet. A nem-munka könyvek meg alázattal várják, hogy random időközönként felcsapjam őket, szelíden hevernek a lakás különféle pontjain, néha egészen abszurd helyeken. Szabó T. Anna: Törésteszt, Háy János: Házasságon innen és túl, Popper Péter: Ingovány, Alain de Botton: The Consolations of Philosophy (A filozófia vigasza), Susan Cain: Csend. Éjjelente olvasom őket, pokrócba csavarva, az időről megfeledkezve, aztán szörnyülködve, hogy mindjárt reggel van.