Állunk rendelkezésre

Én is bedőltem

Tisztelt Szerkesztőség, kedves olvasók! Szégyenkezve írom ezt a levelet, mert nem hiszem el, hogy én is bedőltem az áruikat fondorlatos módon forgalmazó szervezeteknek, akik többszörös áron kínálnak termékeket. Vásároltunk a BNM Slovakia s. r. o.-tól egy mágneses pulzáló matracot, amiről azt hittük, hogy működni is fog. Ez így is volt négy hónapig. Azóta csak a telefonálgatás, küldözgetés postán oda-vissza. Én már a második visszaküldés után jeleztem nekik, hogy a médiához fogok fordulni, ha nem képesek megjavíttatni vagy kicserélni az 1000 euróba kerülő matracot, de az illetékes vagy éppen nincs ott, vagy nem ér rá. Már nem tudom, mit tegyek, most harmadik hete, hogy az irányítópanelt visszaküldtem harmadszor javításra, azóta semmi hír. Ezt a levelet nem lejáratásként írom a cég irányába, inkább azoknak a vásárlóknak, akik szándékoznak ettől a cégtől vásárolni, hogy nézzenek utána, milyenek a lehetőségek a garanciális javításra. A mi hercehurcánk február végén kezdődött, és azóta tart. Ki fogja kárpótolni a férjemnek a kiesett időt, a matrac nélkülözése óta ugyanis romlott az állapota. Különben merem ajánlani bárkinek, akinek érrendszeri problémái vannak, a matrac nagyon sokat segít, de gondolják meg, hogy kitől vásárolják. Köszönöm, hogy szenteltek pár percet az elolvasására, remélem, hogy Önök körültekintőbbek lesznek. Tisztelettel:

Köböl Margit, Serke

A Tisza

A Tisza partján fekszem. Férjem újságot olvas. Régen ugyanígy feküdtem a Latorca-parton a velünk serdülő fűzfabokrok árnyékában, úszva a szabadság édes mámorában. A távolban legelésző üszőket őrzött a pásztor, az állatok nyakába akasztott kolomp hangja messzire elhallatszott. Olyankor csak annyi volt a dolgunk, hogy a nedves testünkről elhessegessük a szemtelen vaklegyeket, és figyeljük, ki érkezik ismét, kit engedtek el otthonról. Mert akkoriban még a gyerekek is kaptak tennivalót, nem lehetett csak úgy elfecsérelni a napot. Ha mást nem, a kenyerest kellett várnunk, közben játszottunk az üzlet körül, míg meg nem érkezett Nagykaposról a friss, ropogós héjú fehér kenyér. Ha már a hónom alá csaptam, a szomszédból lassan ballagtam hazafelé, hogy a pilisét még meg tudjam dézsmálni. Ilyen villámképek jutnak az eszembe, nem tehetek róla. És sajnálom, hogy a kedves Latorca vízminősége ennyire megromlott.

Felettem a nyárfák zizegtetik leveleiket a lenge szélben. Előttem hömpölyög hangtalanul a Tisza, apró csillámló fodrokkal a felszínén. Csend van. Korán van még a hangulathoz, csak a természet halk zizzenései suhannak végig a tájon, a vízből felbukó halak csapkodnak a sodrásban. A szemben lévő parton horgásztanyák épültek a parti bokrok árnyékában. Távolabb két kikötött csónak vár a gazdájára. A homokon a gereblye nyomait még nem taposták össze a fürdőzők. Apró keszegek merészkednek ki a part közelébe.

A Latorca partja agyagos, sáros volt. A fiúknak gondjuk volt rá, hogy a lejáratot a vízhez kövekkel rakják ki. Ha mezítláb voltunk, nem volt gond. Mire hazaértünk, a sár is megszáradt, és ledörzsöltük, a cipőt kézben vittük egy darabig. Még akkor is éreztük a víz illatát, a bársonyos érintést, ahogy a gyors sodrás körülfonja törékeny testünket, amikor este már az ágyban feküdtünk. Akkor még nem kellett megmosakodni fürdés után, olyan tiszta volt a víz, hogy inni lehetett belőle. Az esti tisztálkodás csak a lavórban való lábmosásból állt.

Már lassan érkeznek a fiatal párok két-három apró gyerekkel. Lassan minden korosztály képviselteti magát. Nagy a nyüzsgés, csapkodás, a gyerkőcök keze tele van a sekély vízben megbúvó kagylókkal. Hallom a nyár hangjait! Szülők tanítják úszni csemetéjüket. Felfújható hattyútól a krokodilig csaknem minden úszik a felszínen, a Tisza ünneplőbe öltözik. Motorcsónak szeli a vizet elsuhanva a fürdőzők mellett.

A Latorcán csak néha húzott el mellettünk egy-egy csónak. Úgy éltünk ott, mint egy szigeten, ahol mindenki tudta a dolgát, és ellátta magát. A tűző napon kaszások vágták a rendet, tücsökmuzsikára hullámzottak az erős, megedzett férfitestek. Az asszonyok verejtékben fürödve kapáltak a mezőn. Égi mannaként gyűjtötték be a termést. Semmi nem veszett kárba. Minden karnyújtásnyira volt akkor: a víz, a föld, a mulatságok, a barátságok és a szeretet. Tengert csak az látott, aki megjárta Amerikát. Akadnak most is, akik elmennek, próbálkoznak megmártózni a Latorca vizében. A parton azonban megtorpannak. Gyászos arccal nézik a szennyes vizet azok, akik még ismerték a folyót fénykorában. A fiataloknak nem számít. Nem tudják, mennyit veszítenek. Ha néha arra vetődnek, és meglátják a beteg, habos, sikamlós vizet, nem vágyódnak benne fürödni. Hozzá vannak szokva, hogy minden fertőzött körülöttük.

Most bele kellene gázolnom a Tiszába, és megmártózni. De még mindig kergetik egymást a gondolataim. A folyók egymásba folynak, mindegyikük hordoz valamilyen kórt. Vajon képesek az önmegtisztításra? Mi miért nem segítünk? Láttam, sajnos most is láttam műanyag flakonokat úszni a víz felszínén. Azokból isszuk a vizet, s ha kiürülnek, a folyó vizébe dobáljuk őket. Nem jobb volna a csapból inni tiszta, egészséges, vegyszermenteset? Nem lehet, mert az szennyezett. Isszuk hát az ásványi anyagokkal, légbuborékkal felturbózott, káros alapanyagokból gyártott flakonokban tárolt vizet.

Már úszom. Érzem a zavaros víz agyagos illatát. Eszembe jut: „Széles a Tisza, magas a partja. Nincs olyan legény, ki átugorja. Lám, én átugrottam, csizmát se sároztam, ez ám a leány. Na, legény, no!”  

Jakab Irén, Szirénfalva

Egy kis bulvár 1938-ból

Régen a komoly, politikai napilapok is foglalkoztak bulvártémákkal, mert ezt követelte meg a piac. Kivált így volt ez uborkaszezonban, mikor az újságírók amúgy is témahiányban szenvedtek. Természetesen, a Prágai Magyar Hírlap, a két háború közti csehszlovákiai magyarság legtekintélyesebb lapja sem volt ez alól kivétel. A következő gyöngyszemre is itt bukkantam, amelyet ezúton osztok meg az olvasókkal, mert ez a történet bátran lehetett volna akár egy hollywoodi film forgatókönyve is.

Az egyik főszereplőnk, bizonyos Vajda Tity pozsonyi születésű táncosnő, aki történetünk idején Athénban élt és dolgozott, éppen Pozsonyban élő özvegy édesanyját meglátogatni utazott haza. Férfi főszereplőnk bizonyos Georges T. Fulton, Amerikában élő görög származású milliomos, aki az óhazát volt meglátogatni. Ők ketten a vonaton találkoztak, ahol a férfi először a lány nyelvtudására figyelt fel – még mielőtt bármi rosszra gondolnánk –, ugyanis Tity kisasszony kisegítette a férfit, és három nyelven is tolmácsolt neki, mégpedig angolul, görögül és németül. Amikor pedig megtudta, hogy a lány magyarul is beszél, megkérte, legyen a kísérője egy budapesti városnézésen.

Budapestre megérkezve azonban már azt is elhatározta, hogy feleségül veszi a lányt – az üzletemberek, úgy látszik, már akkor is híresek voltak gyors elhatározásaikról –, és annak rendje, módja szerint meg is kérte Tity kisasszony kezét. Hátravolt azonban még a hivatalos rész, amihez Pozsonyba kellett utazni, hogy a szerelmesekből törvényesen is férj, feleség legyen. Ez pedig az anyakönyvvezető előtt, két tanú jelenlétében meg is történt.

Itt a mese vége, fuss el véle! A happy end most se maradt el.

És hogy egy ilyen csacska kis történetnek van-e tanulsága? Ha mindenképpen ragaszkodunk hozzá, legyen annyi: Lányok, tanuljatok nyelveket, mert sose lehet tudni, mi kell egy jó partihoz.

Sztakó Zsolt

Elment az operaénekes

Július Regec, nekünk, kassai magyaroknak csak Gyuszi bácsi, a kassai Állami Színház népszerű színésze és operaénekese 92 éves korában távozott az élők sorából. Búcsúztatása július 13-án római katolikus szertartások szerint, a Rozália-temető kápolnájában zajlott. Többen búcsúztatták, a család nevében a délceg unoka hosszasan elmélkedett szeretett nagyapjáról, a színház képviseletében méltatták a színházi pályafutását, a Kassa-újfalui gyermekotthoniak is nagyon szépen búcsúztak, kiemelve, hogy Regec Gyuszi két évtized alatt évente többször is szívesen szórakoztatta a gyerekeket, a volt kollégái közül csak Andrej Balún operaénekes búcsúzott. A búcsúztatásnál egy kicsit hiányoltam Kassa város képviselőinek jelenlétét és az Olimpia Klub búcsúztatását, ahol Gyuszi bácsi 25 évig az idősek tanácsát vezette. A színház operakara azokban a napokban Magyarországon turnézott.

Regec Gyula 1949 óta a 80-as évek végéig az Állami Színház tagja volt, s nagyban hozzájárult a színház hazai és külföldi sikereihez. A pályafutása alatt több mint 70 opera- és 30 operett-előadásban kapott főszerepet, de nemcsak a színházban lépett fel, hanem aktívan vett részt különböző rendezvényeken, például a városi és karácsonyi napokon, sportolt, szerette a futballt, szervezője és játékosa volt a nyugalomba vonult újságírók – színészek – polgármesterek – rendőrök mérkőzéseinek.

Regec Gyuszi alacsony termete mellett nagy Ember volt. Bizonyára sokan szerették és tisztelték őt, nagy szíve volt, mindig mindenkihez mosolyogva, barátságosan közelített. Drága Gyuszi bá’, nagyon fogsz hiányozni, nem feledünk.

Buday Ernő, Kassa

Az utolsó rúgás

Életem során sokszor felforrt a vérem, ha valami igazságtalanság történt velem. De nem gyakran elemeztem az okát, és nem volt időm a megtorlással foglalkozni. Vagy inkább a sok kellemetlen huzavona miatt inkább hagytam folyni a magam igazát. Most azonban más a helyzet. Kisnyugdíjas vagyok, van sok szabadidőm, így szeretek a dolgok végére járni. Vagy inkább szeretnék, de sajnos nem mindig sikerül. Pedig mostanában ezek a kellemetlen helyzetek kezdenek gyakorivá válni. Hogy a lényegre térjek, a múlt karácsony előtt az üzleteket járva megpillantottam a polcon egy pár fekte félcipőt. Kezembe veszem, forgatom, és megtetszett. Megszólítom az elárusítónőt, hogy keresse meg a méretemet. Készséggel nyújtotta át a kért félcipőt. Leülök és megpróbálom. Hát pont mintha ráöntötték volna a lábamra. Teszek benne pár lépést oda-vissza a pultok előtt. Nagyszerű, kényelmes és elég elegáns is. Nézem az árát, 12 euró. Az én pénztárcámhoz mérve nem is drága, de nem is olcsó, gondoltam. De üsse kő. Fekete félcipő mindig kell. Elégedetten mentem a pénztárhoz fizetni. Hazahoztam a cipőt, és eltettem a szekrénybe, mivel tél volt. Közben el is feledkeztem róla. Májusban az énekkarnak volt szereplése. Előkészítettem a népviseleti ruhámat, és kerestem hozzá fekete cipőt. Legnagyobb örömömre megtaláltam az új félcipőmet. El is indultam benne a buszmegálló felé, ami kb. 150 méterre lehetett a lakásomtól. Mit ad Isten, még a megállóhoz sem értem, egyszer csak megbicsaklik az egyik lábam, levált a cipő sarka. Szerencsére visszafordultam, volt még időm arra, hogy másikat húzzak. Hadd ne kelljen már elmondani, milyen kínosan cammogtam hazafelé a sok járókelő szeme láttára. Az üzletben nem fogadták el a reklamációt. Azzal érveltek, hogy a cipőt biztos temetkezési célokra gyártották. Hát miért nem ott árusítják, kérdeztem utólag. Vagy miért nem figyelmeztetik a vevőt a cipő további sorsáról? Vagy legalább egy kesernyés mosoly kíséretében annyit kellett volna mondani, hogy asszonyom, ebben a cipőben már csak az utolsó útra tanácsos menni.

Tóth Éva, Kassa

A megélhetésről

Nemrég láttam a tévében, hogy nincs pénz havonta némileg több fizetést adni. Ez az egész úgy néz ki, mintha itt, nálunk, a munkások csak egy kézzel dolgoznának. A nyugati országokban meg négy kézzel. Nálunk a munkáért járó bér miért olyan alacsony? Az elvégzett munkának miért nincs kézzelfogható anyagi értéke? Amit sok helyen fizetnek a munkásoknak, csak alamizsna, aprópénz, és semmi más. Azt is tudom, hogy sok külföldi vállalkozó, főképpen a nagy autógyártó cégek szednék a sátorfájukat és továbbállnának. Nem azért jöttek ők ide, hogy a munkásaiknak sokat fizessenek. Azért jöttek ők ide vállalkozni, mert nálunk olcsó a munkaerő, ezáltal nagyobb hasznot vágnak zsebre. A dolgozó ember számára csak három megoldás létezik. Vagy dolgozik az alacsonyabb munkabérért, vagy munkanélküli lesz, esetleg elmegy külföldre. De ha elmegy egy családos ember távoli nyugati országba, onnan csak ritkán tud hazajönni. És akkor ki neveli a gyerekeket? Ráadásul Nyugaton sokba kerül a megélhetés. Így a magasabb fizetésből sokat elkölt az illető. Egyedül a pozsonyiaknak jó, ha találnak maguknak a határhoz közel Ausztriában munkát.

Vass Tibor, Köbölkút