Mennyit ér egy gyermekélet?

Minden egyes publicisztikája egy-egy apró műremek, tisztánlátása, kérlelhetetlen szókimondása, egyszerű, közérthető, mégis átható stílusa és leheletnyi iróniája minden magára valamit is adó újságíró számára példaértékűnek kell lennie.

Van egy önéletrajzi ihletésű esszéje, A szegények halála, melyet nemcsak a zsurnalisztanövendékeknek, hanem az orvostanhallgatóknak és a leendő egészségügyi dolgozóknak is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Az írás a szerző egy 1929-es élményét dolgozza fel, de csak jó pár évvel később, 1946-ban jelent meg. Orwell – akkor még Eric Blaire – az idő tájt csavargóként tengette napjait Párizsban, míg egy alkalommal tüdőgyulladással szegénykórházba nem került. A végsőkig legyengült, 40 fokos lázzal küszködő, a lábán alig álló férfinak előbb egy végtelenül hosszú űrlapot kellett kitöltenie, hogy egyáltalán átléphesse a kórterem küszöbét. „Ebben a párizsi intézményben számos beteg úgy pusztult el, akár az állat, anélkül, hogy a személyzet a legcsekélyebb figyelemre méltatta volna, vagy akár csak észrevette volna kimúlását másnap reggelig” – adja meg az alaphangot a szerző a sokszor valóban horrorisztikus viszonyok leírásához, melyek közt az „ingyenes”, vagyis a fizetésképtelen, javarészt munkásosztályból származó pácienseket fogadták. Az alapvető higiénia teljes hiányánál, az emberkínzásnak is beillő „kezeléseknél” is fájdalmasabb az orvosok és ápolók rideg érzéketlensége, ahogy a betegeket tüntetőleg emberszámba sem veszik, csak egyfajta kísérleti nyúlként, a medikusoknak tartott előadások szemléltetőeszközeként kezelik őket. A totálisan elszemélytelenített pácienseket még a nevüktől is megfosztják, csupán számokként hivatkoznak rájuk.

Orwell publicisztikája végén elégedetten nyugtázza, hogy hazájában, Nagy-Britanniában szerencsére mérföldekkel jobb az egészségügyi ellátás. Nos, a közép-európai olvasó, aki szorult már kórházi kezelésre, nem érezhet hasonló megkönnyebbülést. Csaknem kilencven év távlatából is túl sok minden hat ismerősen a párizsi „horrorkórház” leírásából.

„Egy kórházban a halál mindenkor kegyetlen és nyomorúságos. Túlontúl köznapi és jelentéktelen ahhoz, hogy eseményszámba menjen, mégis: fájó és mély emléknyomot hagy valahány túlélőben” – vonja le a keserű következtetést az író 1946-ban. Ugyanezt a következtetést vonhatjuk le most, 2017-ben is a nyitrai kórház személyzetének gondatlansága miatt elhunyt hároméves kisfiú esete kapcsán. Az illetékes szervek szerint egy gyermek értelmetlen halála ma is túlontúl köznapi és jelentéktelen ahhoz, hogy eseményszámba menjen. 8500 eurót ér.