A Kelet-Tót Köztársaság, avagy a szlovjákkérdés és a magyar külpolitika

A szlovják nyelv egyfajta átmenetet képezett a szlovák, a lengyel, a kárpátaljai ruszin és ukrán nyelvek között. E nyelv a történelmi Magyarország Abaúj-Torna, Zemplén, Ung, Szepes és Sáros vármegyéiben volt honos, s a szlováknak volt egyfajta nyelvjárása. A cseh és szlovák nyelvészek a szlovjákot archaikus nyelvként kezelték, amelyet nem érdemes fejleszteni. Talán a ruszin és az ukrán nyelv közötti viszonyt lehetne felhozni mintául, azzal a különbséggel, hogy a századfordulón a magyar kormány is bele akart szólni a szlovák–szlovják nyelvi vitába, saját politikai céljaira felhasználva.

A szlovákok ellenezték

A szlovják nyelv körüli vita elindítója Jozef Repánszky, a Kassa melletti Enyicke plébánosa volt, aki az 1860-as években elsőként kezdeményezte a helyi nyelvjárás, azaz a szlovják bevezetését a helyi oktatásban. Ábrahán Barna történész kutatásai alapján tudjuk, hogy Repánszky arra kérte a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot, hogy adjanak ki szlovják népiskolai tankönyveket, mert a tanulók az irodalmi szlovák nyelvűket nem értik. Az 1870-es évek elején így szlovják tankönyvek jelentek meg a helyi és a környékbeli iskolákban. Ugyanekkor a római katolikus hívők számára énekeskönyvek készültek, ezen kívül a római katolikus és az evangélikus papság egy része is e nyelven prédikált parókiáján. 

A magyar kormány a szlovják nyelv támogatására tett intézkedései azonnal ellenszenvet váltottak ki a szlovákoknál. Jonáš Záborský Sáros megyei szlovák lelkész volt, aki elsőként kimondta, hogy a szlovják mozgalom veszélyes a szlovákságra nézve. Szerinte a magyaroknak korábban az volt a céljuk, „hogy elszakítsanak minket a csehektől, most pedig, hogy minket magunkat daraboljanak százfelé”.

Az 1867–1918 közötti időszak a szlovják nyelv aranykora volt, több szlovják nyelvű könyv is megjelent. Érdekes adalék a mozgalom történetében, hogy az USA-ban sok újságot és könyvet adtak ki ebben a nyelvjárásban. Magyarországon önálló lapot is indítottak Naša Zastava (Zászlónk) néven, amelynek első száma 1907. október 27-én látott napvilágot Eperjesen, és 1918-ig adták ki. Főszerkesztője Dessewffy István földbirtokos és politikus, segítője Dvorčak Viktor volt. Dvorčak szlovák származású politikus, Sáros megyei főlevéltáros volt ebben az időben. Trianon után a magyar kormány alkalmazásában állt, fedőneve Szőke Költő volt. 

Hű testvére a magyar népnek

Dessewffy visszaemlékezésében céljukat a következőképpen foglalta össze: „Az volt a nézetünk, hogy népünk elég érett arra, hogy maga is belássa, hogy boldog, megelégedett jövője csak akkor lehet, ha a magyar népnek hű testvére marad.” A szlovják nyelvet szerinte már nem nyelvjárásnak, hanem önálló nyelvnek kell tekinteni, amely hajlamos a szókölcsönzésekre a környező népek nyelveiből. „A nyelvnek ezt a szellemét követtük mi is, és gyakran használjuk azokat a magyar szavakat, amelyeket népünk a közbeszédben elfogadott. Ahol ez nem lehet, inkább a lengyelt s esetleg a magyar rutént vesszük segítségül, mint a nyugati tótot. Így reméljük, sikerülni fog a keleti tót nyelvet a nyugatitól mindjobban és jobban eltávolítanunk.” 

A szlovák értelmiségég reakcióját Milan Hodža szlovák politikus, 1908-ban mondott beszéde alapján rekonstruálhatjuk. „A magyar kormánynak az a célja, hogy a sárosiak olyan törzsnek érezzék magukat, amelynek nincs semmi köze a többi szlovákhoz.” A magyar vezetés szerinte ezzel a szlovák nemzet megosztását akarja elérni, ami ellen védekezni kell.

Semmi autonómia

A csehszlovák időszak alatt a hatóságok a szlovják újságokat és könyveket betiltották, így csak külföldön jelenhettek meg írások ezen a nyelven. A szlovák, ruszin és szlovják értelmiségiek is követeltek egyfajta autonómiát Csehszlovákiától, de nem kapták meg, mivel nem szolgálta volna a központosító állam céljait. A szlovják értelmiség egy része a magyarokban azért bízott, mivel ők nem voltak szlávok, így náluk függetlenebbül megőrizhették volna nyelvüket ellentétben a csehekkel és a szlovákokkal, ahol a beolvadás veszélye fenyegette őket. Nem elhanyagolgató az a szempont sem, hogy közülük sokan magyar identitással is rendelkeztek.

A Kelet-Tót Köztársaság

A magyar vezetés a szlovák és szlovják mozgalomban politikai adut látott korábbi területeinek visszaszerzésére. A magyarok arra számítottak, hogy a szlovák autonómista és szlovják mozgalom révén sikerülhet felbomlasztani a Csehszlovák Köztársaságot. A magyarón körök 1918–19 folyamán kétszer is megpróbálták kiaknázni a szlovák és a szlovják regionalizmust, és Magyarország oldalára állítani a felvidéki részeket. 

A szlovják értelmiségiek vezére, Dvorčak Viktor, 1918-ban Eperjesen megalakította a Keletszlovák Nemzeti Tanácsot, mely nem ismerte el a keleti területekre a Csehszlovák állam fennhatóságát. A Keletszlovák Nemzeti Tanács nevében azonnali függetlenséget követelt a szlovják nemzet számára. Dvorčak 1918. december 11-én Kassán kikiáltotta a Kelet-Tót Köztársaság létrehozását, aminek elismerését azonnal kérte Magyarországtól. Fennmaradása esetén ez a terület Magyarországon belül saját önkormányzattal és kulturális autonómiával működött volna. 

Dvorčak egy memorandumot is küldött Jászi Oszkárnak, amiben köztársasága célkitűzéseit ecsetelte. Ebben kifejtette, hogy a szlovjákok fajilag, nyelvileg, kulturálisan és földrajzilag is teljesen függetlenek a szlovákoktól. A magyar kormány azonban nem ismerte el önállóságukat. Dvorčak a csehszlovák csapatok közeledtére Kassáról Magyarországra menekült. 

A keleti vidék második csatlakozási kísérletére Magyarországhoz 1919. június 16-án nyílt újabb alkalom, amikor a magyar Vörös Hadsereg árnyékában kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Dvorčak nem szimpatizált a Vörös Hadsereggel, ezért Lengyelországba menekült, majd csak a rend helyreállása után ment vissza Budapestre. Dvorčak javaslata ezután az volt, hogy politikai szervezőmunkával és érzelmileg hassanak a szlovák népre. Ezt úgy képzelte, hogy pozitív érveléssel megvilágítja előttük a Magyarországhoz való csatlakozás fontosságát. A szlovják ügy propagálását Dvorčak az 1920–30-as években emigrációból folytatta.

Az 1938 és 1940 közti időszakban a magyar kormány lehetőséget látott arra, hogy Szlovákiával szembeni céljai elérése érdekében továbbra is támogassa a szlovják törekvéseket. Dvorčak Viktor arra kapott megbízást, hogy előkészítse a „szlovják mozgalmat”. Dvorčak kezdetben a szlovák és a magyarországi területeken kb. 370 ezer embert kívánt megnyerni a mozgalomnak, amelyet később e területekről kiindulva bővíteni kívánt.

A magyaro-szlovják típus

Elképzelése szerint a mozgalom propagandaanyagait a magyar titkosszolgálat és a határőrizeti szervek segítségével csempésznék át a határon, és a szlovákiai községekben terjesztenék. A szlovják mozgalom titkos célja az volt, „hogy átitassa a szlovják népet azzal a tudattal, hogy annyi benne a magyar vér, mint a szláv vér, hogy a magyarnak a legközelebbi, ugyan más nyelven beszélő testvére. Ily módon teremtenők ki az úgynevezett magyaro-szlovják típust, amelynek meggyőződésévé válnék, hogy ha más nyelven beszél is, van annyira magyar, mint a csongrádi magyar. Elszakíthatatlan kötelékkel fűzzük így a szlovjákot a magyarhoz. (…) nem fog ellenállni a magyarosításnak, s idővel beolvad a magyar etnosba. (…) A tót nem egyéb, mint a magyarnak olyan tájfajtája, amelyik tót nyelven beszél, s egész összességében több ősszláv vér van benne, mint a magyarban. Egyéb népi tulajdonságaiban azonban a tót tájak népe közelebb áll a szomszédos magyar falvak népéhez, mint más tót tájak népéhez, vagy mint a magyarok különböző tájtípusai egymáshoz. A szlovákok a cseheknek csak nyelvrokonai, de nem nép- és vérrokonai. Ezzel szemben a magyarokkal ugyan nem nyelvrokonok, de nép- és vérrokonok.” 

Az irodalmi szlovák nyelvtől való eltérés hangsúlyozása a szlovják mozgalomban a későbbiek folyamán is fontos maradt. Kászonyi Ferenc magyar egyetemi tanár, hogy Dvorčak mozgalmának céljait tudományosan is megerősítse, a következőkre mutatott rá: „(...) annak, hogy a szlovjákot a szlovák nyelv tájszólásának tekintsük, az a feltétele, hogy a szlovják a szlováknak tája volt-e vagy sem. Volt-e rá akár politikai, akár vallási, gazdasági, társadalmi vagy más kulturális befolyása, ami döntőleg hatott nyelvközösségi egyénisége kialakulására.”
 

Szlovjákul vagy magyarul

Kászonyi leszögezte, hogy a szlovják nyelvben elég éles eltérések vannak a szlovákhoz képest ahhoz, hogy külön nyelvként funkcionáljon. Egy szlovjákul beszélő ember a szlovák nyelv közelebbi ismerete nélkül képtelen egy szlovák újságcikket megérteni, egyes szavakat itt-ott megért, de egész mondatokat már csak ritkán. „A szlovják gyermek, ha szlovák iskolába jár, szinte új nyelvet tanul, mely az övétől szinte minden szóban többé-kevésbé különbözik. (...) Még a középiskolások is, bármennyire nevelik beléjük az iskolában a szlovák tudatot és anyanyelvük nevetséges, szégyellnivaló voltát, amint kilépnek az iskola kapuján, győz az anyanyelv, és rögtön szlovjákra fordítják át a beszélgetést.” 

Kászonyi ezért hibának tartotta az irodalmi szlovák erőltetését a visszacsatolt terület iskoláiban: „A szlovákizmus terjesztése legfeljebb arra alkalmas, hogy a szlovják nyelv meglévő nagy vitalitását elveszítse, s a szlovjákság jó része hamarosan visszamagyarosodjon, mert ha saját nyelvén nem tanulhat, akkor inkább a magyar nyelvet fogja elsajátítani.”
 

A tökéletlen szlovják

A magyar kormány anyagi támogatásával 1939. szeptember 3-án, Kassán újraindult a Naša Zastava mely hetente kétszer jelent meg, főszerkesztője Dvorčak lett, a lapnak 1940-ben 800 állandó előfizetője volt a Magyarországhoz került területeken. A lap alapvető célkitűzése volt, hogy a szlovják nyelvhasználatot és öntudatot erősítse, s esetleg idővel a kelet-szlovák nyelvet az iskolákba is bevezesse. Dvorčak azonnal támadásba lendült a szlovák politikusok és a szlovákiai lapok Magyarországról szóló cikkei ellen, aminek az lett az eredménye, hogy a budapesti szlovák követség állandóan tiltakozott a lapban megjelent cikkek miatt. 

Teleki Pál miniszterelnök felismerte, hogy a szlovjákkérdés hasznára válhatna Magyarországnak, így kikérte az ügyben Madarász István kassai megyéspüspök véleményét. Madarász a következőket válaszolta: „Szlovják nyelv nincs, csak nyelvjárás. Ellenben van szlovák irodalmi nyelv. Szlovják nyelvet rendeletileg terjeszteni, fejleszteni nem lehet. Ha ezt megkíséreljük, a nemzetiségi ellentéteken kívül nyelvi ellentéteket is szítunk. Iskolát járt művelt szlovák szlovják nyelven nem hajlandó beszélni, mert ez sokkal tökéletlenebb, fejletlenebb, keverék, hogy ne mondjam, vegyes nyelv, míg a szlovák fejlett irodalmi.” Madarász igyekezett a későbbiek folyamán is kihátrálni a szlovjákkérdés kapcsán; egy 1943-ban készült feljegyzésben azt mondta, hogy a templom nem lehet irodalmi harcok színhelye és a plébánosai olyan nyelven prédikáljanak amilyet hallgatóságuk megért.

A fiatalság a szlovákhoz húz

A szlovjákkérdéshez Vájlok Sándor kassai író-tanár is hozzászólt egyik tanulmányában. Úgy vélte, a szlovákok között nagy eltérések vannak nyelvi, politikai téren és mentalitásban is. A nyugati szlovákokat azonban öntudatosabbnak és a nemzeti politika iránt fogékonyabbnak tartotta, mint a keletieket. „A nivellálás csak a harmincas években kezdődött meg, így rövid múltra tekint vissza, az értelmiségnél és a fiatalságnál azonban már teljesen befejeződött. A fiatalság nem szlovjáknak vallja magát, hanem szlováknak, az egyetemes szlovák nemzet tagjának.” Írásában figyelmeztette a magyar kormányt, ne támogassa, és főként ne élezze a szlovák–szlovják kérdést, mert ez a magyar politikai vezetésnek nem lehet érdeke.

A magyarón szélhámosság

Kassán Dvorčak 1941. január 17-én létrehozta az Ojčizma (Apai Örökség) nevű egyesületet, amely szlovják nyelvtant, szótárt és tankönyveket adott ki. Úgy vélte, az Ojčizma a Matica Slovenská konkurense lehet. Az újdonsült egyesületet a szlovák sajtó tömör egyszerűséggel „magyarón szélhámosságnak” nevezte. A Slovák 1941. február 5-i száma az Ojčizmát egyenesen lengyel célokat szolgáló egyesületnek tüntette fel, amely újra közös lengyel–magyar határt akar létrehozni. A szerző eszmefuttatásával azt kívánta érzékeltetni, hogy a háttérben a Lengyelország feltámasztásán dolgozó magyar politika áll: „Régi célok ezek, melyeket a régi Lengyelország és Magyarország követett. Csodálni kell azonban, hogy ez a régi világ még mindig kísért.” A Slovák idézett cikke a németeknek is szólt: fel akarta hívni a figyelmüket a mozgalomra. Célja ezzel egyúttal az volt, hogy befeketítse a magyarokat a mozgalom támogatása miatt.

1941. április 18-án a pozsonyi magyar követet meglátogatta Mertens Alfréd ügyvéd, az Egyesült Magyar Párt nagymihályi körzetének vezetője, és arra kérte, hogy a magyar kormány ne állítsa le a szlovják mozgalom támogatását. Ha ez megtörténne, állította Mertens, az katasztrofális hatással lenne a keleti szlovákság szlovják mozgalmat felkaroló és Magyarországhoz orientálódó társadalmi rétegeire. A mozgalom beszüntetése esetén ugyanis a keleti szlovákok átváltanának a csehszlovák irányzatra, és a magyarok örökre elveszítenék őket. 

Kuhl Lajos pozsonyi magyar követ cáfolta, hogy a magyar kormány a mozgalom támogatásának leállítását tervezné, de úgy vélte, jobb lenne, ha a mozgalmat a jövőben nem Magyarországról, hanem szlovák területről irányítanák. A követ szerint ez azért lenne fontos, mert így nem lehetne azzal vádolni a szlovják mozgalmat, hogy a magyar irredentáktól függ. Véleménye szerint Dvorčaknak pedig csak a háttérből szabadna irányító munkát végeznie, mert a személye túlságosan is kompromittálódott a szlovákok szemében. Dvorčak személye nélkül azonban nem lett volna életképes a mozgalom, így továbbra is ő maradt az élén.

Dvorčak 1941. május 3-án a Felvidéki Tudományos Társaság szlovjákkérdésről tartott konferenciáján a következőket fejtette ki mozgalmáról: „Szlovják területen ez a nyelv él, ennek a nyelvnek van irodalma, és bátor vagyok megállapítani, hogy ahogyan nincs csehszlovák nyelv, úgy nincs egységes szlovák nyelv sem.” 

Dvorčak nehezményezte, hogy a keleti és a nyugati szlovákokat is egyszerűen szlováknak minősítették, és ez szerinte a magyar sajtó tudatlanságára mutat. Hibaként említette, hogy nem választják szét a két nyelvet, és ezzel nagy szívességet tesznek a csehszlovakizmusnak és szlovakizmusnak: „(…) más a népi öntudata a keleti tótnak, mint a közép-tótnak és a nyugati tótnak.”

Ugyanezen a konferencián Bonkáló Sándor magyar egyetemi tanár nyíltan kimondta, miért lenne olyan fontos Magyarország számára a szlovják mozgalom: „Olyan terület ez a keleti tót terület, hogy azzá lehet nevelni, amivé a mindenkori hatalom neveli. Ha nagyon sokáig tartana ott a tót uralom, néhány évtized alatt ezt a területet el lehetne tótosítani. Viszont ha ezt a területet annak idején odakapcsolták volna a mai rutén területhez, nagyon könnyen el lehetett volna ruténesíteni.” Dvorčak válaszában csak annyit mondott, hogy: „A szlovjakok voltak és vannak. Szlovják kérdés nincs, ezt csak a csehek tették szlovják kérdéssé azáltal, hogy el akarták csehszlovákosítani az egész keleti szlovják területet.”

A Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztálya 1942. második felében csatlakozott a konferencián elhangozottakhoz, és fenntartással, de hasznosnak ítélte meg a szlovják mozgalmat, amelyről feljegyzést is készített: „Ismeretes, hogy a szlovják mozgalmat magát ügyosztályunk megfelelő mérséklettel ugyan, de támogatja. Ez a politikai jellegű mozgalom lehet hasznos hivatalokon és iskolákon kívül társadalmi alapon, ez idő szerint nem kívánatos azonban, hogy az amúgy is gyakran kritika tárgyává tett mozgalom az iskola falai közé vonuljon be, és ott lehessen alapja esetleges széthúzásnak.” A Kisebbségi Ügyosztály ugyanakkor a szlovjákkérdésben a végső állásfoglalását a háború befejezése utánra halasztotta. 

A magyar politikai vezetés végül belátta, hogy a szlovák–szlovják megosztási politika rövid távon nem hozhat eredményt, ezért lemondott a kérdés további erőltetéséről, annál is inkább, mert ezzel csak rontotta volna az amúgy is feszült szlovák–magyar viszonyt. Dvorčak ekkor már beteg volt, és nem volt megfelelő személy, aki átvehette volna szerepét. A háborús helyzet miatt is fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia a magyar vezetésnek. 

Dvorčak 1943-ban bekövetkezett halála után mozgalma is lassan elhalt. A Naša Zastava 1944. de­cember 2-ig még megjelent Timkó Emil szerkesztésében, de már nem volt hatása a szlovákok kulturális identitásának befolyásolására. A szlovják mozgalom nem talált tömegbázisra, így ma már csak a viharos 20. század egyik bizarrnak ható epizódja. 

Janek István
az MTA BTK Történettudományi Intézetének történésze