Krusovszky Dénes: A madzag

Ez a zsineg mégis ott hevert, érintetlenül, hosszú órákon át. Ez csak azt jelentheti, gondolta, hogy nincs már rá szükség, vagyis azt csinálhat vele, amit akar.

Most persze, amikor kellett volna, már nem volt ott. Elindult, hogy megkeresse, egészen biztos, hogy valahol meglesz, mondogatta magában, a nagyanyja soha nem dobott ki semmit. Körülnézett a teraszon, amit nemrég locsolt fel az öregasszony, szinte sisteregve száradtak fel rajta a nedves foltok, szemmel is lehetett követni, ahogy zsugorodtak. Megnézte a teraszra nyíló ablak párkányán, de nem volt ott a madzag. Aztán a sarokba tolt műanyag láda fölé hajolt, mindenféle kacat volt beledobálva, foghíjas kézi gereblye, néhány felemás pár kerti kesztyű, hosszú szálakra vagdosott biciklitömlő. Bizalmatlan mozdulatokkal forgatta át a holmikat, de a madzag nem került elő. Bement a műhelybe, hátha a satupad nehezen mozdítható fiókjába lökte be a nagyanyja, ahol a szőlőkötözéshez használt spárgagombolyagokat is tartotta. Erőlködve kihúzta a fiókot, de csak katonásan egymás mellé helyezett, szabályosan feltekert spárgagombócokat látott benne. 

Egyre türelmetlenebbnek érezte magát, pedig tudta, rengeteg ideje van. Tulajdonképpen túl sok is. Érezte, hogy a meztelen hátán lassan végigördülő verejtékcseppek épp most érik el rövidnadrágja ráncosra húzódó gumipántját. Még mindig tartott a kánikula, és ugyanúgy, ahogy a forróságtól beállt valami ragacsos keményedés a levegőben, ugyanúgy az idő is megszorult kicsit. Nemcsak, hogy nem úgy telt, ahogy ő szerette volna, észrevétlen és az unalom csuklásszerű rándulásai nélkül, hanem nem telt sehogy.

Ráadásul ez a madzag se akart előkerülni, hiába forgatott föl már minden zugot a melléképületben. A műhely után az üres garázst, a fáskamra forgáccsal kitömött sarkait, az ablakpárkányokat, a félreállított, ütött-kopott vödröket, a ki tudja milyen úton-módon idekerült bolti műanyag ládákat és a leselejtezett szekrény tetejére helyezett kartondobozokat is megnézte. Bár nem lett volna szabad, kinyitotta az eltompult politúrú szekrényajtót is, és a vegyszeres üvegek meg a permetezőfelszerelés darabjai között is körbepillantott gyorsan. 

Pedig olyan jó lett volna egy kicsit játszani vele, gondolta, azzal kihúzta volna ebédig. A délelőttöket szigorúan otthon kellett töltenie, bár nem értette pontosan, miért is tilos ilyenkor a barátaival találkozni, muszáj volt elfogadnia ezt a helyzetet. A nagyanyja sosem tartotta kötelességének, hogy bármiféle szabályt, amit olykor teljesen váratlanul, és sokszor egy korábbi szabállyal ellentétesen hozott, megmagyarázzon neki. Nem ülhet odabent a tévé előtt, ki kell menni, de nem mehet el sehová, mert otthon kell maradni. Nem lehet egész nap a szobában kuksolni, amikor ilyen remek idő van, de ha túl sokat van kint a hőségben, akkor meg hőgutát kap. Igyekezett követni a nagyanyja szeszélyeit, és az alapvető igyekezet pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, ő mindent megtett a nagyanyjáért eddig, tehát innentől már akár egy kicsit mehet a maga feje után is.

A nyárikonyha kredencfiókját már nem a madzag utáni kutatás miatt húzta ki, hanem mert abban volt az előző napi sportújság. Igaz, azt már többször is elolvasta, de hátha talál benne még valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét, jutott eszébe. Természetesen egyből meglátta a madzagot, a sportújság címlapján veszett gólöröm-táncot járó focista fényképére volt rádobva hanyagul. 

Végre, mondta volna, ha lett volna bárki is a közelben, de nem volt. A madzagot begyűrte a nadrágzsebébe, majd izgatottam elindult a kamra felé. Odabent rögtön letérdelt a hideg kőre, és olyan mélyen előrehajolt, hogy a homloka szinte a padlót súrolta. Aztán egy lassú mozdulattal benyúlt a kamraszekrény alá. Egy egérfogót tartott az ujjai között, amikor visszahúzta a kezét. Maga elé emelte, és hosszan, szinte lélegzetvisszafojtva nézte a széttrancsírozott szürke testet. A fején is volt egy kisebb ütésnyom, de főleg az oldala nézett ki szörnyen: felszakadt a bőr a hasán, és apró, rózsaszín kukacokra emlékeztető belek türemkedtek ki a sebhelyen.

Ez pont jó lesz, gondolta, és  gyorsan ráhurkolta a madzagot a döglött állat egyik hátsó lábára. Még nem merevedett meg, vette észre, ahogy kihúzta a madzagnál fogva a dögöt a felfeszített egérfogóból. Igaz, nem tudta eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e inkább. Mindenesetre elindult vele a kertbe, hogy kipróbálja, amit a nagybátyja mutatott neki nemrég. Mint egy horgászcsalit, ki kell dobni a fűre, és odahívni a macskát, aztán mindig, mielőtt az elérhetné, rántani rajta egyet. Odament a kerítés tövében sorakozó tujákhoz, és benézett mögéjük. A nagyanyja macskája valamiért ott szeretett feküdni délelőttönként. Most azonban nem volt sehol, hangosan elkiáltotta párszor a nevét és várt, de a macska csak nem jelent meg. Végül is, gondolta, gyakorolhatok, amíg elő nem kerül. Leült a kert egy félárnyékos sarkába, és eldobta ballal az egeret, miközben jobbal a madzagot tartotta. Az egér teste megfeszült aztán ernyedten hullott alá a vastag fűcsomók közé. A fiú apró mozdulatokkal magához húzta, aztán megint eldobta, majd ugyanezt a mozdulatsort megismételte még néhányszor. Közben hátra-hátrapillantott, hátha ott van a macska, de az csak nem akart megjelenni. Így nem valami érdekes a játék, gondolta, és tanácstalanul bámult az egér formátlan testére. Aztán félredöntötte kissé a fejét, mint aki tudja, hogy nincs mit tenni, és ismét rántott egyet a madzagon.

Krusovszky Dénes