Két válás anatómiája

De a történelmi példák sorát gazdagítja a román államhoz való újbóli elcsatolás drámája, a helyi magyarság sorozatos kálváriája, az állami diktatúra esztelen falurombolása és a rendszerváltást követő megbékélés elmaradt gesztusai is. Nekünk persze történelmi lexikonból kölcsönzött szócikkeknél Erdély jóval több: mára eltűnt gyomorgörcs a határon, egykori rossz dűlőutak és a természetes összetartozásról szőtt sűrű kibeszélhetetlen titkok. Számunkra Erdély fogalom, szimbólum és beállítódás is egyben.

Sokszólamú folyamatok

Romsics Ignác legújabb könyvében Erdély és a magyar állam történetének egyik legizgalmasabb korszakába kalauzolja olvasóit. A személyes érintettségből fakadó érzelmi megközelítésmód helyett a szerző ezúttal is a történettudós távolságtartásával, a történteket elemző és értékelő technikával közelít témájához. Romsics arra vállalkozik, hogy feltárja és közérthetően összegezze, mi történt Erdéllyel az első és a második világháború alatt, milyen forgatókönyvek születtek a terület leendő hovatartozásáról és milyen sokágú, sokszólamú folyamatok vezettek a máig érvényes 1947-es párizsi békeszerződésben rögzített helyzethez.

A kötet első fejezete, némileg meglepő módon, szakít a hagyományosnak tekintett kronologikus elbeszélésmóddal. Romsics az 1918-as, utolsó nagy háborús év őszi eseményeinek bemutatása helyett előbb a történelmi hátteret vázolja fel. Külön teret szentel az Erdély területén élt népcsoportok megtelepedésének és az erről vallott eltérő történészi vélemények bemutatásának, valamint az egymással is versengő különféle eredetmítoszoknak. A részben spontán, részben irányított betelepedésnek köszönhetően a 19. század végére alakult ki a régió városainak döntően magyar és magyar–német, falvainak pedig jelentős részben román jellege. A régió népeinek korábbi viszonylagos békés együttélése a modern nacionalizmusok 19. századi megjelenését követően változott meg alapvetően, amikor mind a román, mind a szász és a magyar lakosság értelmiségi vezetői kidolgozták saját kollektív nyelvi, önigazgatási jogaikkal kapcsolatos eltérő elképzeléseiket.

Erdély későbbi sorsát jelentősen befolyásolta az a körülmény, hogy meghatározó népeinek nemzetépítési céljai és érdekei alapvetően különböztek, amit az 1848–49-es forradalom nemzetiségi konfliktusai jól mutattak. Az 1867-es kiegyezést követő magyar homogenizációs politika célja a rendelkezésre álló állami keret mind teljesebb kitöltése, vagyis a nemzetiségi arányok magyar szempontból történő kedvező javítása volt. Az, hogy ez a törekvés nem volt teljesen eredménytelen, jól mutatja, hogy – a trianoni Erdély területére vetítve – a 19. század közepétől 1910-re a magyar lakosság aránya 32%-ra nőtt. Noha ez messze meghaladta a szászság 9%-át, jócskán elmaradt a már ekkor is a lakosság többségét adó román lakosság 54%-tól.

Romsics szerint, ha nincs a világháború, az Osztrák–Magyar Monarchia föderalizálását, majd – szélsőséges esetben – felosztását célzó tervek minden bizonnyal nem úgy és nem olyan mértékben valósultak volna meg, ahogy azt a háborút követően láthattuk. Az első világháború ugyanakkor mint valami katalizátor felerősítette a román és szász nemzetiségi vezetők elszakadási törekvéseit, ráadásul több körülmény is az Erdély jövőjét a Magyar Királyságon belül és magyar fennhatóság alatt elképzelő magyar állásponttal szemben hatott. Kétségtelenül a magyar állam területi épségét veszélyeztette a Kárpátok túloldalán létrejött Román Királyság 1881-es megalakulása, amelynek támogatására feltétel nélkül számíthattak az irredenta célokat dédelgető erdélyi román nemzetiségi vezetők. A felbomlást segítő további tényező volt, hogy a háború közepére a Monarchia devalválta a nyugati államok körében korábban létező presztízsét és a hazai nemzetiségi mozgalmak külföldi pártfogói által működtetett propagandának is köszönhetően egyre inkább a „népek börtönének” szinonimájává vált. Erdély hovatartozását jelentősen befolyásolta, hogy az állóháborúba merevedő világháborús résztvevők a kialakult patthelyzeten területi ígéretekkel a maguk oldalára csábított új szövetségesek bevonásával igyekeztek úrrá lenni, Románia pedig komoly hezitálást követően, 1916 nyarán, a Központi Hatalmakkal szemben lépett be a háborúba, amiért cserébe Erdély nagyobbik részét kérte. 1917 tavaszától/nyarától az Antant-államok célja többé már nem a Monarchia területi épségének fenntartása, hanem annak felosztása és az új határok pontos kontúrjainak meghatározása volt. Alig túlhangsúlyozható körülmény volt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia, és benne a történelmi magyar állam, elveszítette a világháborút. De önmagában a vereség ténye még nem szükségszerűen járt az ismert mértékű területváltozásokkal. A békekonferencia későbbi döntéseiben – így Erdély sorsáról folytatott polémiában is – legdöntőbb súllyal a háborúból győztesen kikerült államok stratégiai elképzelései játszottak szerepet.

Önvédelmi mechanizmusok hiánya

A kötet második fejezetében az első világháborút követő impériumváltás stációit követhetjük nyomon a Monarchia belső berendezkedésének megkésett újragondolási kísérleteitől, és ezek korlátozott sikerét övező balsejtelmektől, az 1920. június 4-én deklarált trianoni békeszerződésig. Ebben a rövid, de roppant összetett és sűrű kétéves periódusban úgy tűnik, hogy a háború végi magyar állam „immunrendszere” még annyi ellenállást sem tanúsított a felbomlás irányába ható tényezőkkel szemben, amennyit talán egy vesztes világháborút követően is tanúsíthatott volna. Az állami önvédelmi mechanizmusok korlátozott működéséhez a háborús vesztes szerepén túl egyaránt vezettek hibás döntések, hiú remények, naivság, gyengeség és politikai szűklátókörűség is. Az Erdélybe 1918 végétől kezdődő román katonai beszivárgás hathatós megakadályozását a Károlyi-kormányzat nem tartotta lehetségesnek, a román királyi hadsereg korlátlan előretörését inkább diplomáciai tárgyalások eredményeként meghatározott demarkációs vonalak és a magyar–román hadsereget elválasztó katonai konvenciók megkötésével igyekezett megakadályozni. A benyomuló hadsereg katonai túlereje mellett a népköztársaság vezetőjének pacifista hozzáállásában szerepet játszott az, az utóbb naivnak bizonyult elképzelés is, hogy együttműködő és engedékeny magyar magatartással elnyerhető a Párizsban ülésező békekonferencia szimpátiája. 1919 elejére nemcsak a történelmi Erdély és Felső-Magyarország, de a Bánság, a Bácska és a baranyai háromszög is idegen megszállás alá került. Károlyi együttműködésre alapozott álláspontját csak 1919 kora tavaszán bírálta felül: március 2-i, a székely alakulatok előtt elmondott szatmári beszédében már az ország területi integritásának akár fegyveres úton történő megvédését jelentette ki – alaposan megkésve.

Romsics alaposan bemutatja a Párizsban ülésező diplomaták elképzeléseit Erdély hovatartozásáról. A magyar érdekek érvényesítését lehetetlenné tette, hogy a tárgyalásokra a vesztes feleket eleve nem hívták meg. A leendő határokat meghatározó szakértői bizottságok hosszú vitákat folytattak, amelyben a háborús győztesek álláspontja sem volt könnyen összeegyeztethető. A Bánság esetében például a térségre egyaránt igényt tartó román és szerb területi követelések között is dönteni kellett. Erdély jövőjét döntően a francia–brit álláspont döntötte el, +amely szerint az ottani relatív magyar többség ellenére a térséget egészében Romániának ítélik a Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vasútvonallal és ettől 3–10 kilométerrel nyugatra fekvő partiumi területsávval együtt. 

Noha a háborút követő rendezés kontúrjai többé-kevésbé körvonalazódtak, nem segítette a magyarokkal szembeni szimpátia kialakulását a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása sem. Az orosz–bolsevik típusú politikai berendezkedés fegyveresen is megkísérelte a román hadsereggel való szembeszállást, de a Magyar Vörös Hadsereg 1919. júliusi átfogó támadása pár nap alatt összeomlott, a vereség pedig nemcsak a Tanácsköztársaság végét, de az ország jelentős részének román megszállását is eredményezte, nyugaton egészen Győri. A világháborús vereség utáni zűrzavaros átmeneti éveket követően az 1920. június 4-én magyar részről aláírt trianoni békeszerződés valósággal sokkolta a magyar társadalmat.

Önszerveződési folyamat

Romsics kötete harmadik fejezetében előbb a kisebbségi létbe és minden szempontból új helyzetbe kényszerült erdélyi magyarság önszerveződési folyamatát mutatja be. A bele nem törődést valló és a passzivitás politikáját hirdetők mellett már 1920 tavaszán megjelennek az erdélyi magyar politikai közbeszédben olyan szereplők is, akik a belenyugvást és a beilleszkedést fogalmazzák meg, és a megváltozott körülményekkel számot vető aktív politikai szerepvállalás lehetőségeit és formáit keresik. Ebben a fejezetben mutatja be a szerző a két világháború közötti magyar politika legfontosabb célját, a trianoni békeszerződésben elcsatolt területek minél teljesebb visszaszerzésének igényét, azaz a revíziós propagandát is. A részleges, vagy teljes terület-visszaszerzés érdekében a hazai politika legfőbb szövetségesévé a versailles-i rend megdöntésére törekedő nemzetiszocialista Németország és ennek vezetője, Adolf Hitler vált. A magyar–román diplomáciai tárgyalások sikertelenségét követően, német–olasz döntőbíráskodás eredményeként, a bécsi Belvedere-palota aranytermében 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés kettéosztotta Erdélyt. Északi része, 43 ezer négyzetkilométerrel és 2,5 millió lakossal újra Magyarországhoz került. A területrész lakosainak 53%-a volt magyar, román pedig 40%.

Borítékolható volt, hogy a második világháborúba sodródó Magyarország csak győzelem esetén tarthatja meg a visszakapott területeket. Már a háború alatt komoly szakértői programok láttak napvilágot Kelet-Európa és ezen belül Erdély leendő helyzetéről. A szövetségesekhez eljuttatott magyar memorandumok a magyar álláspontot döntően történeti érvekkel támasztották alá, az erdélyi etnikai arányoknak ehhez képest sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítottak. De nem csak a magyar és a román fél dolgozott ki szakértői anyagokat: Erdély jövőjéről több terv született a szövetséges nagyhatalmak háború alatti béke-előkészítő bizottságaiban és külügyminisztériumaiban is, amiket Romsics szintén ismertet. A kötetből kiderül, hogy a térség jövőjének mindenki számára elfogadható rendezése az egész térség „messzemenően legbonyolultabb problémájának” számított. A második világháborús vereség kevés kétséget hagyott afelől, hogy a visszacsatolt Észak-Erdély nem marad Magyarországnál és nem jön létre a többek elképzelésében szereplő autonóm Erdély sem. Ahogy az első világháborút követően, a második végén is a régió sorsát a nagyhatalmak stratégiai elképzelései és kompromisszumai döntötték el, de ezúttal döntő faktor nem a francia és a brit álláspont volt, hanem a térséget érdekszférájának tekintő szovjet. A szinte lehetetlen helyzetbe került magyar diplomácia különböző alternatívákat dolgozott ki Erdély megosztásáról, amelyeket azonban egyik nagyhatalom sem támogatott. Az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés a trianoni határokat állította helyre, sőt három falut még ezen túlmenően Csehszlovákiához csatolt.  

A kötet nem Erdély két világháború közötti történetéről, vagy az erdélyi magyarság ezen időszakbeli sorsáról szól. A hangsúly sokkal inkább mindazon tényezők felvonultatásán van, amelyek Erdély elvesztésének (tulajdonképpen elvesztéseinek) folyamatára hosszabb távon közvetett módon, vagy rövid úton, közvetlenül hatottak. A jó stílusban megírt, adatgazdag munka érthetően és befogadhatóan tárja fel az 1920-as ideiglenes és – Romsics szerint „államjogi értelemben” – az 1947-es „végleges” válás anatómiáját. A válásét, amelyben – a könyv legelején szereplő Németh László idézet szerint – „Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját vesztett hím szomorúságát érezhette: ez után a nő után már csak lefelé mehetek”.

(Romsics Ignác: Erdély elvesztése, 1918–1947. Budapest, Helikon Kiadó, 2018.)

Bödők Gergely