SABAIDEE, LAOS - Szia, Laosz

Kora reggel madárcsiripelésre és távoli monoton dobszóra ébredünk. Izgatottan indulunk föl a dombon, a díszes, aranyosan csillogó tornyok felé. Luang Prabangban több mint harminc buddhista templom található. Az utcán lépten-nyomon narancssárga lepelbe öltözött szerzetesekkel találkozunk, akik itt tanulnak, élik szerény szerzetesi életüket. Laoszban minden harmadik férfi buddhista szerzetes vagy tanítvány. Hatalmas megtisztelés, ha egy fiú ezt az életpályát választja, mivel áldást hoz vele az egész családra, és hozzátartozóit kiemelt tisztelet fogja övezni a közösségben. A legtöbb tanuló nagyon szegény, többgyermekes családból származik, de olyanok is vannak, akik idősebb korban, valamilyen trauma miatt választották ezt az utat. 

Szerzetesnek lenni kemény dolog. A nap hajnali négykor kezdődik. Imádság, meditáció és kántálás után alamizsnagyűjtés következik. A szerzetesek és tanítványok az utcán sétálva tarisznyájukba gyűjtik a kapott ennivalót. A lakosok rizst, műanyag zacskóba csomagolt főtt ételt, csokoládét, gyümölcsöt adományoznak nekik, s összetett kézzel térdre borulnak előttük, a szerzetesek pedig áldást adnak rájuk. Az étkezés közösen történik, naponta kétszer, reggel és délben. A legfiatalabb tanítványoknak a nap későbbi szakaszában is engedélyezett az evés. Közös reggeli után tanulás következik, a buddhizmus és az általános tudományok mellett franciával, némettel és angollal. Ugyanúgy van házi feladat, akár más iskolákban. Délután szorgoskodás a templomok körül és a városban, este ismét meditáció és ima.   

Piac és könyvtár

Kora délután kezdődik a nyüzsgés Luang Prabang főutcáján. Minden este vásár van, hiszen sok a turista, és még több a színes, kézzel készített portéka. Szebbnél szebb szőtt ruhák, kókuszból készült tálak, festmények, mellettük a fekete hmong törzs által készített nyakékek és egy sor kókuszpalacsintát áruló hölgy. Egészen más hangulata van itt a vásárnak, mint bárhol másutt. Nincs hangos alkudozás, sem tolakodás. Az eladók nem erőszakoskodnak, a turisták boldogan tömik meg táskájukat egyedi ajándékokkal. Olyan, mintha a sok templom és szerzetes valamiféle nyugalommal, békével töltené meg a várost.

Az utcán sétálva rátalálunk egy könyvtárra. A falon lévő felhívás rögtön megindítja a fantáziámat: Tuk-tuk-könyvtár, támogató kerestetik. A pultnál ülő hölgy elmondja, hogy 250 dollárért egész könyvkészletet ajándékozhatunk egy pici falusi iskolának, ahol a könyv luxuscikk. Erre már nem futja ott, ahol ivóvíz is alig van. Geoff gyanúsan figyel, sejti, hogy a következő pár napunk pénzgyűjtéssel telik majd. Mire az ajtót becsukom, máris kész a terv: egy pénzkérő email barátoknak, családnak, weboldal készítése, ahova a pénzt lehet küldeni. Két nap múlva ott állunk a könyvtár ajtajában 500 dollárral a kezünkben. Másnap megpakoljuk a tuk-tukot (hatszemélyes motorkerékpár, nyitott utasszállítóval) nemcsak könyvvel, hanem fogkefékkel, fogkrémmel, füzetekkel, szappannal, ceruzákkal, hulahoppkarikákkal, labdákkal is, és robogunk poros utakon le és föl vagy két órán keresztül. Két segítőnk, Sang Dao és Sin Sai, akik beszélik a nyelvet, bemutatnak az egész iskolának. Lola és London segítségével tanítják a gyerekeket, hogyan kell fogat mosni, miért fontos a kézmosás, a WC használata. Megtanulunk egy dalocskát is ezen a számunkra kacifántos nyelven, aztán játszunk labdával, ugrókötéllel, karikákkal. Észre sem vesszük, milyen gyorsan telik az idő. Fel sem fogjuk a hatalmas különbséget kultúrák, nyelvek, vallások, szokások között vagy azt, hogy nem értjük egymás nyelvét. Láthatóan az egész iskola jól érzi magát. A könyvek nagy izgalmat keltenek – mindenkinek a kezébe jut egy. Az iskolakapun kigördülő tuk-tuk után egész gyereksereg rohan, felváltva kiabálják azt, hogy „thank you”, „sabaidee” (köszönöm) és „goodbye” (viszlát). Örülök, hogy adtunk, de úgy érzem, többet kaptunk. Mindig is hittem abban, hogy a kis dolgokból nagyok válnak. Ha a világot nem váltottunk is meg, talán valami apró maradandót mégis sikerült alkotni.

Hegyek és völgyek között 

Pár nap múlva Áronnal, egy itteni turisztikai iroda vezetőjével nekiindulunk a laoszi hegyeknek. Kétnapos túrára iratkoztunk fel – hat óra az első nap, alvás egy kis hegyi faluban a kamu törzsnél, másnap jó pár órás túra és kajakozás. Nem kis megmérettetés az egész családnak, de ez is benne volt az úti tervben. Csapatépítő családi programokat szervezni, hogy városi csemetéink ne csak tanuljanak a világról, hanem kitartóak is legyenek. Az elején vidáman lépked a csapat a szántóföldek és az elefántrezervátumok között. Aztán egy magas hegy áll előttünk, a gyerekek bedobnák a törülközőt, de nem lehet. Csak egy lehetőség van, elérni a célt, a kamu falut. Nem kevés erőfeszítés, propagandabeszéd és izzadság árán meg is érkezünk. A falu körülbelül húsz, cölöpökre épített házból áll. A népmesék a helyet úgy írnák le, hogy „ott, ahol a kurta farkú malac túr”. Nincs villanyáram, a boltban vagy tíz dolgot lehet kapni, az élet a falu közepén lévő nyitott közösségi házban zajlik, és kurta farkú malacok túrják a poros utcákat. Vendéglátónk megmutatja a házukat – a konyhában a földön bogrács, az ágy fából összetákolt pódium. Érdeklődök, mi lesz a vacsora, mert meg szeretném kóstolni a törzs hagyományos ételét. Kiderül, hogy mégsem – sült patkány, ragacsos rizs és bambusz a menü. A mi vacsoránkat Áron készíti, ugyanazzal a körettel, de csirkéből. Míg főz, falunéző sétára indulunk. A gyerekek ránk mosolyognak, a felnőttek bólintanak, vagy behúzódnak a házukba. Közben egy tyúk hangos kotkodácsolással elhajt egy másikat, megriasztva a nyugalmasan pihenő kecskéket is. Egyik házból zeneszó és gyerekzsivaj hallatszik – egy családnak van televíziója, az áramot napelemből kapják (ha nincs napközben beborulva). A nyitott térségen összejön a falu megvitatni a napi teendőket.

Másnap vízre szállunk, kétórás túra után kajakozunk a Chomphet folyón. Elefántok fürdenek, fújják egymásra a hűsítő vizet. A víz másik szakaszán egy csorda vízibivaly üldögél, félkörben. Nem bántanak, nyugodtan sziesztáznak. A legkisebb bivaly közepén ül, biztonságban.

Rengeteg élménnyel gazdagodva térünk vissza Luang Prabang békés, gongtól kongó, megható nyugalmába.