Transz a Himalájában

Rendkívül nagy rakás véletlen kellett ahhoz, hogy Lóczy Lajos eljusson oda, ahová eljutott, és Kőrösi Csoma Sándor után a 19. század talán legnagyobb magyar geográfusaként tekinthessünk rá. Az első ilyen véletlen, hogy Pozsonyban született.

Múzeumőrből felfedező

Pedig családja nem volt pozsonyi, inkább gömöri származású famíliáról van szó, legalábbis apai ágon, hiszen vezetéknevüket a Sajószentkirály melletti Lóczypusztáról kapták. Lajos 1849 novemberében született, és azért Pozsonyban, mert az Arad mellett élő család a szabadságharc leverése után a románok megtorlása elől menekülve éppen Pozsonyban tartózkodott. Nem sokkal később visszatértek falujukba, Lajos pedig a gimnáziumot már Aradon végezte. 1864-ben meghal édesapja, a család nehéz anyagi helyzetbe kerül, de a fiú 1869-től a zürichi egyetemen tanul geológiát, szabad idejében az Alpokban túrázgat. 1874-ben mérnökként tér haza, és Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárában kap segédőri állást. Geológiai vizsgálatokat kezd az Aradhoz közeli Zaránd-hegységben, majd 1877-ben azon kapja magát, hogy beválasztják a gróf Széchenyi Béla vezette magyar Kína-expedíció tagjai közé. Ekkor még csak huszonnyolc éves, Triesztből indul hajóval, és még a kínai út előtt tesz egy kis magánutazást Délkelet-Tibetben, ez az utazás pedig világhírűvé teszi. Mindebben segítségére voltak Kőrösi Csoma Sándor feljegyzései. A székely negyven évvel korábban gyalogolt el Indiába, utolsó éveit a Bengáli Ázsiai Társaság kalkuttai könyvtárában töltötte. Ide vette be magát Lóczy is 1878-ban, hogy áttanulmányozza a térségről szóló szakirodalmat. Eközben bukkant rá Kőrösi Csoma elveszettnek hitt önéletrajzi kéziratára. Fejébe veszi, hogy felutazik a tibeti határhoz, és kipróbálja, meddig képes eljutni. Saját költségén néhány nap alatt Kalkuttából Dardzsilingbe ér. Egyik első útja persze Kőrösi Csoma Sándor sírjához vezet, a helyi angol közigazgatási tiszttől ajánlólevelet és teherhordókat kap. Eljutnak az utolsó brit fennhatóságú városba, Kalimpungba. Itt viszont már a Szikkimi Szabad Fejedelemség határa kezdődik – Lóczy ügyes kísérője segítségével keresztüljut a fejedelemségen, és a kínai fennhatóságú Tibetben találja magát. Innen még két hétig vonultak lovakkal és jakokkal, közben Lóczy térképez, és földtani leleteket gyűjt. „Lebilincselt az a panoráma, amely a Bhutan–Sikkim–tibeti határ hóvonal feletti gerinceiről és csúcsairól szétterült előttem, ahonnét leláttam a 3000 m mélyen fekvő bengáliai Alföldre. Észak-északkelettől északnyugatig a földkerekség legmagasabb hegyormaira, Kincsencsungra, Donkiara, Csomolarira esett tekintetem, különösen a 8000 m fölé emelkedő Kincsencsung vésődött életem fogytáig mint a legszebb, valaha látott kép az emlékezetembe. Egyik csúcs sem fekszik 80 km-nél távolabb a hármas határcsomótól, amelyen jártam. Ehhez hasonló nagyszerű havasi panoráma nincs több a Földön” – írja Lóczy feljegyzéseiben.

Közös nevező Hedinnel

Útjának legfontosabb hozadéka viszont az, hogy megállapította: a Himalája hegylánca mögött húzódik egy második kiterjedt vonulat – ezt elnevezte Transzhimalájának. Ezzel kapcsolatban történt egy érdekes eset, mégpedig az, hogy a századfordulón szintén a környéken utazgató nagy svéd földrajztudósnak, Sven Hedinnek is alkalma adódott szemrevételezni a Himalája mögött húzódó második hegyláncot, és ő is Transzhimalájának nevezte el saját térképén, amit a térszíni helyzetről a helyszínen rajzolt. Még érdekesebb, hogy a brit királyi földrajzi társaság, a Royal Geographical Society ezt először nem hitte el Hedinnek, mármint a Transzhimalája létezését, ezért az akkor már jó ideje nemzetközi szaktekintélynek számító Lóczyhoz fordultak, erősítené meg az állítólagos második hegyvonulat létezését. Lóczy megerősítette, hozzátéve, hogy ezt ő is Transzhimalájának keresztelte el akkori saját térképén. Egyes vélemények szerint Hedin Lóczy leírásai alapján talált rá a Transzhimalájára, ennek viszont ellentmond, hogy Hedin 1905-ben járt ebben a térségben, Lóczy viszont csak 1907-ben publikálta az 1888-as szikkimi kiruccanásán tapasztaltakat, miután hírét vette, hogy a britek az ott készült térképeket és feljegyzéseket katonapolitikai okokra hivatkozva tudományosan nem adták közre. Ezért lett a Transzhimalája első nyugati neve Hedin-hegység, nem pedig Lóczy-hegység, de ez ma már mindegy is. Mindenesetre fura érzés lehetett Hedin számára, hogy mennyi magyar nyüzsög a környéken, ugyanis mint sorozatunk egyik korábbi részében említettük, a Royal Geographical Society egyik 1909-es ülésén Stein Aurél átnyújtott Hedinnek egy mérőszalagot, melyet a svéd utazó még a századelőn felejtett a Takla-Makán sivatag egyik romvárosában, Stein pedig 1906-ban megtalálta.

Réteges áttörések

Emberünk csak ez után a kis tibeti kiruccanás után ment Kínába, hogy a Széchenyi Béla-féle expedíció többi résztvevőjét bevárva megkezdjék az ottani utazást. A szikkimi kirándulás tudományos eredményei viszont hosszú távon messze felülmúlták az egész kínai expedíció jelentőségét – más kérdés, hogy az erről készült feljegyzések a kínai expedícióról szóló könyvbe be sem kerültek. További érdekesség, hogy fia, ifjabb Lóczy Lajos a 20. század hatvanas éveiben meglátogatta a helyeket, ahol édesapja vizsgálódott, és négyhetes terepmunkája során megerősítette és kiegészítette a Himalája első geológiai térképében foglaltakat, melyeket még apja fogalmazott meg. A lényeg röviden, hogy a Kancsendzönga prekambriumi kristályos tömege dél felé van áttolódva az autochton, nem metamorfkarbon korú és harmadidőszaki rétegekre. Persze a kínai utazás sem volt eredménytelen, hiszen Lóczy olyan területekről készített feljegyzéseket és térképeket, melyeken előtte európai ember még nem járt.

Balatoni geológia

Mielőtt valaki azt hinné, hogy Lóczy Lajos életműve kimerült az ázsiai kutatásokban és eredményeiben, annak szólunk: nem merült ki. Ez az ember a Budapesti Tudományegyetemen kezdett tanítani 1889-ben, és munkamódszerévé tette a tanulmányi kirándulásokat. Boszniába, Olaszországba, a Kaukázusba vitte hazai és külföldi tanítványait, és vizsgálták, egyre csak vizsgálták a talajt, a kőzetek állapotából pedig messzemenő következtetéseket vontak le annak kapcsán, milyen volt ezeknek a hegységeknek a gyerekkora. 1892-ben nővérének adta Arad melletti szőlőbirtokát, ő maga pedig Balatonfüredre költözött, és itt élt haláláig. A Balaton környékének geológiája című könyve 1910-ben az Akadémia nagyjutalmát is elnyerte. 1920-ban helyettes államtitkári tisztségben érte a halál.

Magyarhoni bolyongásaimról – 1912 (részlet)

„Mondhatom, vegyes érzületek támadtak bennem négy havi idei vándorlásaim tapasztalataiból. Gyönyörűséggel árasztott el a nagy haladás országszerte. Még ott is, ahol fiatal koromban heteken át tartó lovaglásban a hegyi pásztorok módjára utaztam, ma jó országutak, vasutak visznek bennünket a havasok közé. A városok épülnek, – ha nem is a legjobb ízlésben – szépülnek, villanyos-világítás, csatornázás, aszfaltburkolat van széltében. Erdélyben nemes gyümölcsfák szegélyezik az országutakat.”