Hobbilovasok

A pesti Újlipótvárosban nőtt fel Csiby Gergely, de gyerekkorában sokat járt Erdélybe. A rokonok állatokat tartottak, lovak is voltak, azokat szerette a legjobban. Édesanyjától tudja, három-négy éves korában átmászott a karámrúd alatt, olyan kicsi volt, hogy csak át kellett bújnia, s már ott is volt a lovak között. Ki kellett menteni, hogy ne essen baja. Amire viszont már ő is emlékszik: napszúrást kapott a Fekete-tengernél, ott nyaralt a család, ő már beszélni sem tudott a láztól, de amikor meglátta az utcán a lovas szekeret, valahogy kifújta magából, hogy ha, ha, lovacska! A lovak iránti rajongása tehát nem új keletű.

„Amint lett egy kis félretett pénzem, rögtön arra gondoltam, miért is ne hódolhatnék ennek a régóta bennem élő szenvedélynek – meséli. – Kismotorom már volt, 2017 áprilisában vettem egy fiatal csikót. Fótra jártam lovagolni, ott lehet lovat tartani, oda hoztam el. Megbeszéltem az edzővel, hogy kipróbálom saját lóval, azzal szorosabb a kapcsolatom. Kezdő ló és kezdő lovas nem annyira jó párosítás. Azt szokták mondani: kezdő lovasnak tapasztalt ló kell. Olyan, amit már belovagoltak, és nyugodt az idegrendszere. Na, ez a kis ló nem az volt. Meg is váltam tőle, pedig áprilistól augusztusig dolgoztam vele. Úgy gondoltam, nem kell nekem saját ló, elég nekem tanulni, órákra járni. Aztán úgy hozta az élet, hogy tavaly októberben mégis vettem egy új lovat, egy sokkal komolyabbat, tapasztaltabbat. Westernló. Csehországból származik, ottani tenyésztőtől. Komoly papírok igazolják, hogy milyen volt csikó korában, és kik voltak a gazdái. Nagyon türelmes állat, vele sokkal könnyebb dolgozni, sokat lehet tőle tanulni. Nincs egy rossz mozdulata.”

Áron, mint kiderül, Gergellyel jutott el a lovas tanyára, csak nem ott ült először lóra.

„Én is Pesten nőttem fel, de nyaranta Tahitótfaluba, Papadimitriu Athina párjának a lovas táborába jártunk a nővéremmel. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert nekik köszönhetem, hogy megtanultam hangszeren játszani, zsonglőrködni, és ők vittek el a nomád táborba is, ahol lovak mellett éltünk, és jurtában aludtunk. Akkor tanultam meg lovagolni, felnőttként pedig a színművészeti lovas táborában folytattam Ópusztaszeren. Az már nagy élmény volt, ott már vágtázni is lehetett. És most, öt év után, Gergőnek hála kezdtem el újra. Kedvet kaptam hozzá, hogy rendszeresen járjak. A belső élmény az, ami megfogott a lovaglásban. Hogy eggyé válhatok a lóval. Nem jó, ha uralni akarod, inkább együtt kell gondolkozni vele.”

Gergely szerint a ló a legemberibb állat. Nagyon érzi, ha valamit jól csinált. Egy amerikai westernlovas megállapítását hozza fel, amikor azt mondja:

„Ha a lovak nem szeretnének velünk dolgozni, nem engednék, hogy órákon keresztül a hátukon üljünk. Ledobnának. Nem azt csinálnák, amit kérünk. Nyilván be lehet őket törni, a kényszerítésnek is megvannak a módjai, eszközei, de ma már inkább a közös munkára ösztönözzük őt. A westernlovaglás komoly szakág. Ott feladatok vannak. A cowboyok esetében a ranchon: marhaterelés. A lónak ehhez is van érzéke. A díjlovas verzió is megvan. Ülök a hátán, kis kör, nagy kör, nyolcas, vágtából hirtelen csúszunk métereket… sok olyan feladat van, ami gyakorlást igényel. Óriási élvezet, amikor egy hatszáz kilós állat azt teszi egy pici súlypontváltással, amit én kérek tőle. Vágtázunk a pályán, és nem ugrik meg alattam, mindent szóra megcsinál, együtt tudunk dolgozni. A kisebb vágtatás is csodálatos, pályán belül. A tereplovaglás ma már ritkább. Crossmotorosok jöhetnek, autók vannak, tiltott területek, hiszen a földnek tulajdonosa van, arra nem lehet csak úgy rámenni. Ma már Pest környéke sem olyan szabad, mint régen. Hobbilovas vagyok egy hétéves lóval. Amennyit csak tudok az időmből, az energiámból, rá fordítok. A színház mellett ez a másik legfontosabb dolog az életemben.”

Áron már azt is tudja: a ló formál rajta. Kordában tartja szilajságát, robbanékonyságát. De még ennél is tovább megy. Határozottan állítja: jobb emberré válik tőle.

„Nem vagyok még tapasztalt lovas, nem tudok még különbséget tenni ló és ló között. Remélem, egyszer erre a szintre is eljutok. Örülök, ha nyugodt lovon ülök, feszült vagyok, ha érzem, feszült a ló alattam. Ha félek, ő is elkezd félni. Segíteni akar. Ha rettegek valamitől, azt sugallja: jó, akkor rettegjünk együtt. Felnagyítja az érzelmeimet. Lovagolni mindig úgy kell, engem legalábbis erre tanítottak, mintha megnyertem volna a világbajnokságot. Győztesként kell felülni a lóra. Ha valami nem stimmel, a ló azonnal megérzi. Annak ellenére, hogy évezredek óta nincs természetes ellensége, félős állat. Mindentől megijed. Egy felszálló pillangótól is képes megriadni és elszaladni. Ha viszont érzi, hogy a lovas rábízza magát, bátor marad. A fülével figyel. Várja, hogy milyen jelzést adok neki. Arra tanít, hogy legyek domináns, higgadt és határozott.”

„Igen, a ló menekülő állat – veti közbe Gergely. – Bármikor megijedhet. Nem tudja, mi veszélyes, mi nem. Megtörtént, hogy kint voltunk az erdőben, és a lovardabeli kutyus is velünk volt. Egyszer csak elrohant, majd hirtelen szembejött velünk. A ló meg nem tudta, hogy mit tegyen. Ijedtében beugrott velem a bokorba. Időbe telt, míg megnyugodott.”

Arra a kérdésemre, hogy repültek-e már a nyeregből, mindketten nevetve válaszolnak.

„Én a pályán estem le a lóról – meséli Gergely. – Valamit ásott a kutya a pálya szélén, és a rudak alatt nem lehetett látni. Pont, amikor ügettünk, hirtelen kidugta a fejét, és a ló megijedt. Nem akart ledobni, csak odébb ugrott vagy három méterrel. Én meg repültem. Nem is próbálkoztam fent maradni a hátán. De ez az élmény is fontos. Leesni és visszaülni. Az én lovam már annyira képzett és olyan intelligens, hogy nem lépett rám. Nem hagyott magamra, nem rohant el. Megállt, amint érezte, hogy elmúlt a veszély. Láttam a fején, hogy nagyon sajnálja, ami történt. Ott volt a szemében a bűntudat. Amióta együtt dolgozunk, nekem is nő az önbizalmam, és ezt a színházi próbákon is élvezem.”

Áron egy rodeózás emlékét idézi fel, amikor megbokrosodott alatta a ló.

„Most, a nyár elején, vágta közben, egy éles kanyarban elfordult alattam a nyereg. Vízszintesen lovagoltam egy kicsit. Derékszöget zártam be a lovon, párhuzamosan a talajjal. Abban a pillanatban, ahogy elfordultam, és éreztem, hogy abból a helyzetből már nem lehet visszaülni, felment bennem az adrenalin, hirtelen minden kiélesedett, és a pillanat tört része alatt hoztam egy döntést. Kiszedtem a lábam a kengyelből, a jobb lábamat átlendítettem, a balra dőltem, leugrottam a lóról, és elkezdtem iszonyatos erővel futni mellette. Párhuzamosan futottunk a ló és én, de akkor már elengedtem őt. Semmi bajom nem lett, mert levezettem az energiát. Ha megtorpanok, elesem, és agyrázkódást kapok. Így viszont, hogy talpra érkeztem, és levezettem a sebességet, nem történt bajom. Már csak egy kard hiányzott a kezemből, és akkor egy középkori csatajelenetet produkálhattam volna. Sokan látták, Gergő is. Pár percre mindenkit sokkolt a látvány, nekem jó élmény maradt.”

Gergő lova a bal szemére egyáltalán nem lát. Talán istállóbaleset érte, így került Magyarországra. De ez sem a munkában, sem a mindennapokban nem gátolja.

„Ha balról közeledek felé, előbb megszólítom őt. Mielőtt a nyerget feladom rá, a vállammal picit hozzáérek. Mielőtt megvásároltam, másfél-két évig nem foglalkoztak vele. Köztünk már kialakult egyfajta kapcsolat. Megállok a karám mellett, látom, hogy eszik, kimondom a nevét, rám néz, és odajön hozzám. Megvárja, míg ráteszem a kötőféket, és tudja, hogy a lecsutakolás következik. Lehajtja a fejét, és engedi, hogy azt csináljak vele, amit szeretnék. Ez nagy gesztus a részéről. A munka végén megdicsérem, és kap valami pluszkaját. Nagyon hálás a törődésért, hogy foglalkozom vele.”

Áron másképpen jutalmazza meg a „kölcsönlovát”.

„Lovaglás után, mert megérdemli, vele maradok még egy kicsit, és oda viszem, ahova ő akar menni. Én eszem, kezemben a kenyér, a másikban a kötőfék, amellyel a lovat vezetem, és ráérősen legeltetem.”

Mindezek után már meg sem lepődöm, amikor mindkettőjüktől azt hallom: örömmel vennék, ha egy kosztümös kalandfilmben lóra pattanhatnának. Rajtuk ugyanis nem múlik…