Tizenkét év – és még hány hónap?

Elfelejtették, beépítették, fordítják

Pedig rajta és a hozzá legközelebb állókon kívül lassan már azt sem tudja senki, miért. A Konstantin Egyetem mostani magyar szakos diákjai 2006-ban még csak alapiskolások voltak – többségük nem is hallott Malina Hedvigről. A támadás helyszínét rég beépítették, a tanúk közül többen meghaltak, a nyomozók nyugdíjba mentek, az orvosok közül a korruptak karriert építettek az ügyön, a tisztességesebbek inkább hallgatnak arról, hogy valaha közük volt hozzá.

És ezzel így vannak a magyar politikusaink is – egyik részük az igazságos magyarországi hatóságok bölcs döntését várja töretlen bizalommal és szakadatlan türelemmel, a másiknak hozzáfűznivalója sincs a dologhoz, hiszen ez már nem szlovákiai belügy. Pedig örökre az marad, kitörölhetetlen szégyenfolt és elfelejthetetlen botrány, amely nem válik semmissé attól, hogy átkerült a szomszédba.

Igaz, Hedvig kérelmére, aki naivan azt remélte, ott aztán igazán nem fűződik senkinek érdeke ahhoz, hogy tovább éltesse az ügyet. De eltelt másfél év, és négyszeri hosszabbítás után még mindig ott tartunk, hogy a Győr-Moson-Sopron Megyei Főügyészség fordít és nyomoz. Állítólag a több mint ötezer oldalas aktát fordítják magyarra, tanulmányozzák, és egy másik országban tizenkét éve történt ügyben nyomoznak. Hogy meddig, azt nem tudni, a következő határidő 2018. december 27-e. Most már nem három hónapokkal hosszabbítják meg a határidőt, mert mint megtudtuk, időközben változott a magyar büntetőeljárási törvény vonatkozó része. E szerint a nyomozati határidő egységesen a gyanúsítástól számított két évig tart, és az ügyészség egyetlen esetben hosszabbíthatja meg hat hónappal.

Élet az ügy árnyékában

Hedvig ügyét 2016. december 27-én vette át Magyarország, a két év tehát idén karácsony után telik le, de az eddigi tempót tekintve nem kizárt, hogy a féléves meghosszabbításra is sor kerül. Így a huszonhárom évesen megvert egykori diáklány a harminchatot is betölti, mire megtudja, hogy végre megkönyörültek rajta, és lezárják az ügyet, vagy ennyi megaláztatás után még bíróság elé is kell állnia. Miközben még itt, nálunk is sokan hiszik, hogy nyugodtan várhat, hiszen van ideje, és inkább kitalált történetekkel áltatják magukat arról, hogyan éli világát, és hol tanít, mint hogy belátnák, mekkora teher tizenkét éve egy lezáratlan ügy árnyékában élni. Úgy, hogy az ember már sem igazságot, sem elégtételt nem vár, csak nyugalmat, de még az sem adatik meg neki.

Keservesen abszurd történet, annál is abszurdabb, hogy a legutóbbi fejezetét már két éve Magyarországon írják. Ott, ahol napi téma a határon túli magyarok jogainak védelme, de azért a bántalmazóikkal mégsem akarnak tengelyt akasztani. Mert például arról, hogy a Hedvig meghurcolásának fő felelőse, Róbert Kaliňák már nemcsak hazudik és alvilági alakokat fedez, hanem emberrablásban is segédkezik, a magyar közmédiában egy árva szó sem hangzott el.

De hát ez már magas politika, és biztosan olyan fontos okai vannak, hogy jobb is, ha nem ismerjük őket. Egyébként még el kellene gondolkoznunk azon, itt is, ott is mennyire jelentéktelen mellékszereplői vagyunk a nagy játszmáknak.