Ötven éve jöttek be a tankok

A megbokrosodott lovak a bevonuló tankok elé rántották, így ő lett a „baráti országok segítségnyújtásának” első áldozata.  

A Nemzeti Emlékezet Hivatala szerint az 1968-as bevonulás Szlovákiában harminc halálos áldozatot követelt – a legfiatalabb egy tizenhárom éves récsényi (Rišňovce – Nyitrai járás) iskolás fiú, Milan Paulík, a legidősebb egy beregszegi (Šulekovo – Galgóci járás) 67 éves asszony volt. A fiút magyar katonai teherautó, az idős asszonyt orosz tank ütötte el, a vezetőt egyik esetben sem vonták felelősségre. A fiút elütő autó sofőrjét azzal az indokkal mentették fel, hogy a baleset fékhiba miatt történt, az asszony halálát okozó tankvezetőt pedig állítólag nem sikerült azonosítani.

Mennyit ért egy élet?

A forgatókönyv valamennyi 68-as áldozat esetében hasonló: a tetteseket nem vonták felelősségre, sőt az elhunytak családtagjainak kellett meghúzniuk magukat és vigyázniuk minden szavukra. Így volt ez a nyárasdi Zsigárdi Alajos családjában is, ahol az özvegy három gyermekkel maradt egyedül 1968. augusztus 21-én.

„Tizennégy éves múltam, nem sokat tudtam a politikáról, izgatottan néztem a házunk előtt elvonuló tankokat. Édesapám a szövetkezetben tanította be a csikókat, reggelizni jött haza hat óra körül, és a csikókat kikötötte a kapu előtt. Az állatok megijedtek a tankok dübörgésétől, édesapám kiszaladt, próbálta megfékezni őket, de a megriadt állat rántott egyet rajta, ő pedig a tank alá esett. A hasán ment végig a monstrum, még élve hozták be” – emlékezik az elhunyt fia, ifjabb Zsigárdi Alajos.

Felvették a jegyzőkönyvet, de véletlen balesetként zárták le az ügyet. Még csak munkaköri balesetként sem ismerték el, mert akkor a szövetkezetnek kellett volna fizetnie. „Eltemettük édesapámat, aztán húsz évig hallgattunk az egészről. A faluban mindenki tudta, mi történt, de senki nem emlegette. A rendszerváltás után kaptunk vagy 180 ezer korona kártérítést; ennyit ért egy háromgyerekes, 45 éves férfi élete” – mondja ma már inkább beletörődéssel, Zsigárdi Alajos, aki egyedüliként él az akkori három testvér közül. „Akkor mindenki félt, szó sem lehetett látványos kiállásról, segítségről. Édesanyám özvegyi nyugdíjat és vagy 20 korona árvaellátást kapott. Ez nagyon kevés volt, mert mindhárman tanultunk, én a komáromi ipariban, testvéreim Dunaszerdahelyen, aztán bevonultunk katonának, nem tudtuk őt támogatni. Nem is tudom, hogyan győzött mindent, de soha nem szenvedtünk hiányt. Míg édesapám élt, háztartásbeli volt, a tragédia után a szövetkezet kertészetében dolgozott, hogy el tudjon tartani bennünket. Tíz év múltán ment újra férjhez, amikor már mind egyenesben voltunk, csak később, felnőtt fejjel fogtam fel, mit kellett elviselnie.”

Hitte, hogy jobb idők jönnek

Az ifjabb Zsigárdi Alajos bátyja két évvel idősebb, öccse két évvel fiatalabb volt. Édesanyjuk magára maradt a három árvával, az államtól semmit nem kapott, és akkoriban a falvakban sem volt szokás a jótékonysági gyűjtés. „Rokonok, jó barátok talán segítették ezzel-azzal, de mi, gyerekek ebből semmit nem érzékeltünk. Annyira elfoglalt, beborított a mérhetetlen gyász, hogy apánk halála után már nem is foglakoztunk azzal, mi történik az országban. Előtte szó volt otthon Dubčekról, édesapám reménykedett a változásban; azt is sokszor hallottuk, hogy a szövetkezet pátfunkcionáriusairól úgy beszélt, más emberek lettek, mióta magasabb polcra kerültek. Itt mindeni mindenkit ismert, nehezebb volt elhitetni, hogy a nagyobb funkciótól egyszeriben különb ember lett valakiből. Apám hitte, hogy jobb idők jönnek, hát, számára már nem jöttek.”

A bevonulás az egész falut váratlanul érte, utána pedig a Zsigárdi család tragédiája határozta meg, hogyan tekintettek az eseményekre. De mindenki csak csendben gondolta a magáét, akkoriban még annak is következményei lehettek, ha valaki túlságosan kinyilvánította a családdal való együttérzését.

Tisztelettel emlékeznek

A Zsigárdi fiúk a legérzékenyebb kamaszkorban maradtak apa nélkül, az élet nagy kérdéseire maguknak kellett megtalálniuk a választ. Pedig édesapjuk sok mindenre meg tudta volna tanítani őket: igazi ezermester és jó kedélyű, társasági ember volt. „Ácsmunkát, kőművesmunkát, mindent el tudott végezni, ezt a házat is ő építette, amelyben most lakunk. A falubeliek mindig csak tisztelettel említették, de semmit nem tehettek értünk. Mindenkinek megvolt a saját gondja, és mindenki egyformán szegény volt. Ha segítettek, csendben, titokban tették, a jótékonyság körül nem volt akkora felhajtás, mint ma” – mondja Zsigárdi Alajos, aki ma már nyugdíjas, és leginkább az unokákkal tölti a forró nyári napokat. Beszélgetésünk idején végig az ölében ül a hétéves Dorka, aki most megy első osztályba – természetesen magyar iskolába. Kíváncsian hallgatja a dédapa történetét, és nemsokára itt lesz az idő, amikor meg is érti.

A temetésen ott volt az egész falu és a környékbeli falvak népe is. Az évfordulóról két évtizedig csak a család emlékezett meg, a rendszerváltás óta azonban az önkormányzat képviselői is tiszteletüket teszik a sírnál. A falubeliek is emlékeznek Zsigárdi Alajosra, de a település életében ez egy tragédia volt a sok közöl. A falusi emberek, főleg, ha magyarok voltak, megtanulták, hogy ha a politika beleszól az életükbe, abból semmi jó nem sülhet ki. Hát kivártak, csendben voltak, de a rendes embernek, a maguk közül valónak mindig megadták a kellő tiszteletet.

Zsigárdi Alajos síremlékén csak a halála évét tüntették fel, a napját nem. Nyárasdon ez így szokás, de a faluban mindenki tudja, ki volt, és mikor halt meg. Sírján minden augusztus 21-én égnek a gyertyák. Nem csupán a politikai évforduló okán, hanem mert sokan ismerték és tisztelték.

-------------------------------------------

KÜLÖN

Kárfelmérés és kárpótlás

1968. augusztus 20-áról 21-ére virradó éjszaka a magyar, cseh, lengyel, keletnémet és szovjet hadsereg egységei szállták meg Csehszlovákiát, hogy „megóvják a felfordulástól, és megőrizzék a szocialista rendet”. Szlovákiában 30, egész Csehszlovákiában több mint 130 áldozata volt a katonai megszállásnak. Ők mind a bevonuláskor vagy az azt követő összetűzések során vesztették életüket. Pontos számuk azért nem ismeretes, mert sokan később haltak bele sérüléseikbe.

Szlovákia 2005 és 2008 között a megszállás 162 áldozatát kárpótolta, köztük voltak az elhunytak hozzátartozói és az egykori sebesültek is. A törvényt úgy fogalmazták meg, hogy nem csak azok voltak jogosultak kárpótlásra, akik az 1968-as augusztusi bevonuláskor sebesültek meg, hanem mindenki, akit a megszálló hadseregek tagjai 1991 júniusáig, vagyis itt-tartózkodásuk ideje alatt megsebesítettek, vagy akinek a hozzátartozóját megölték. Az állam összesen 330 963 eurót költött az áldozatok és hozzátartozóik kárpótlására, az elhunytak hozzátartozóinak kárpótlása 5975 euró volt, azok, akik maradandó sérüléseket szenvedtek, 2987 eurót kaptak, a többi sérült összesen 1660 eurót.

A megszálló hadseregek hatalmas anyagi károkat is okoztak – a bevonuláskor főleg utakat, épülethomlokzatokat rongáltak meg, majd az itt töltött húsz év alatt számos épületet tettek tönkre környezetükkel együtt. A szlovák pénzügyminisztérium számításai szerint a közvetlen, anyagiakban felmérhető kár az 1991-es kivonulásig legalább 4,48 milliárd koronára tehető.

A titkosszolga, a cipész és a kőműves

A legnagyobb viták 1968 körül talán Kassán zajlottak, mert az áldozatok emléktáblájára a kommunista titkosszolgálat egyik tisztjének, Ján Bajtošnak a neve is felkerült. Nem hősi halált halt, kavocsáni (Kavečany) nyaralójában lőtte agyon egy ott rejtőzködő orosz katonaszökevény. Nevét az eméktáblán rendszeresen leragasztotta piros szalaggal Peter Kalmus és Ľuboš Lorenz, a két, kommunistaellenes aktivitásáról ismert helyi képzőművész.

A helybeliek szerint mára megunták, Bajtoš neve elsőként olvasható a táblán. Az áldozatok közt magyarok is vannak. Az 1915-ben született László János Magyarországról költözött Kassára, ahol cipészként dolgozott, és 1968. augusztus 21-én a város főterén érte halálos lövés. Balassa Zoltán helytörténész Schmiedt Iván nevét tudja még felidézni, aki a Nemzeti Emlékezet Intézetének adatai szerint 1941-ben született. „Úgy hallottam, vasúti alkalmazott volt, és munkából tartott hazafelé, amikor hátulról fejlövés érte” – mondja. Magyar lehetett az ugyancsak kassai Horváth Bertalan építőmunkás (1947) is, akit hastájékon és bal kezén ért orosz lövés. Sokáig nem ismerték el az 1968-as megszállás áldozatának, mert csak napokkal később, a kórházban halt bele sérüléseibe.