Stelázsik kincsei

Nem szokott nekem sikerülni a kovászos, bárhogy szeretem is, mert amolyan kapkodó és felületes fajta vagyok, elrontom a szabályokat kovászosügyben is. De most, most résen vagyok, nagyon figyelek, majd három nap után csak beletúrok a kovászos lébe, s olyan, de olyan ez a nyárim, hogy a könyökömig csorog a hirtelen behabzsolt uborkák leve. Utoljára anyámé volt ilyen, jut eszembe. Erről az eszembe jutásról meg a spájza, a gyerekkori spájzunk, a stelázsink (kamrákban található polcos állvány, ahová a rendes, dolgos, szorgos háziasszony nyaranta felsorakoztatta a kertből dunsztosüvegekbe varázsolt kincseit) képe úszik elém, a stelázsi papírja, ami a nálunk vaskereskedésnek, igazából csak vasasnak mondott boltban volt kapható. Az a körtés, almás, egyebes cakkos papír (halálosan szerelmes voltam a boltos fiúba tizenévesen, majdnem annyira halálosan, mint Jókai Mórba), amit a stelázsi szélén lógattak le a kötényes asszonyságok. A szomszéd Juliska néni be is hívott a spájzába, amikor a házuk meg a mi házunk közötti gyomos, bokros kálvárián labdáztunk, nézzem már meg, s majd mondjam el anyámnak, akivel akkor épp nem nagyon jártak össze, milyen szépségesen sorakoznak a körtés, őszibarackos, egyebes dunsztosai a körtés, őszibarackos, egyebes stelázsipapírok fölött. Hát, az bizony csoda egy látvány volt, az jutott eszembe, ezt a műalkotást nem is szabadna megbontani, egyet sem megenni. Anyámnak azért nem mondtam el, mert az ő stelázsijához semmilyen más nem volt mérhető nekem sem akkor, sem azóta soha, az övén ugyanis mindig ott díszlett egy-egy üveg sárga kacsazsír is, alján a villával összetört kacsamájjal. No, ehhez meg csak hagyma, retek kellett az anyám dagasztotta, falusi pékünk sütötte kenyérrel. Micsoda emlék! Örök életű. El is határoztam sebtében, hogy spájz és stelázsi nélküli városi tömbházunkban is befőzök a nyáron, igaz, szoktam máskor is, de most rengeteg kincset kaptam. A nagy forróságban úgysem megyek ki, nem én, inkább fövök benn a saját levemben, miközben vagdalom, főzöm, dunsztolom a télire szánt csemegéket. Most aztán hová rakom majd a sok üveget? Igaz, van egy picuri kamrácskánk a közös pincében, polc is van benne, de azon már régóta csak limlom, öreg bicikli romjai, a rég felnőtt fiaim korcsolyái, játékai, kacatok, ládák foglalják a helyet, tavaly sem nagyon vittem oda a befőtteseket, most se. Rakom ide-oda, konyhaszekrénybe, előszobaszekrénybe, szóval nem hívok senkit spájznézőbe, stelázsinézőbe, főleg anyámnak nem merném megmutatni az én nyári, spájz és stelázsi nélküli alkotásaimat, amik finomak, nagyon finomak ugyan, megromlani sem szokott egy sem, valami mégis hiányzik a befőzési szorgalomból. Belőlem hiányzik tán valami. Városi világunk szimplasága az igazi ok, hogy rég nem spájzok stelázsijain, cakkos, színes stelázsipapírok fölött díszlenek a lekvárok, kompótok, ruszlik, s jaj, megannyi nyálcsorgató csemege. S akkor még itt van a sok potyadék, amit nem a csirkék, malacok, kacsák, nyulak lefetyelnek be nagy étvággyal, nem. Műanyag szatyorban behajítjuk a kukába, vagy mellé, ha már tele van.

Hiába, a legszebb dolgok mind-mind gyerekkorunkban történnek meg velünk, s csak nyári melegben, szilvát kevergetve úszik elénk az emlék, a sok régi stelázsi, a stelázsik kincsei…

-----------------

csak az a tudat segített kibírni, hogy VASÁRNAP délután majd ebben az árnyas kertben fog hűsölni, és hideg málnaszörpöt szürcsölni.

Julie Orringer: Láthatatlan híd