<p>Amióta Szent István király az országot fölajánlotta az Ég Királynőjének, patronánkul kérve a Megváltó Anyját, Koppányékon, tatárdúláson, törökrabságon, mindenen keresztül – melyeknek során kiérdemelte Magyarország »a kereszténység védbástyája« titulust –, azótától fogva mindmáig éppen ez a mostani talán a legkevésbé keresztény korszaka hazánknak. </p>
Amióta Szent István király az országot fölajánlotta az Ég Királynőjének, patronánkul kérve a Megváltó Anyját, Koppányékon, tatárdúláson, törökrabságon, mindenen keresztül – melyeknek során kiérdemelte Magyarország »a kereszténység védbástyája« titulust –, azótától fogva mindmáig éppen ez a mostani talán a legkevésbé keresztény korszaka hazánknak. Meg ne tévesszen senkit az, hogy a kívül viselt, folytonosan igazolt, hangosan szájon hordott, apróhirdetett és jelvényes kereszténység napról napra erősödik. István király talán egész életén át nem mondta ki annyiszor Jézus Krisztus nevét s a kereszt és kereszténység szavakat, mint ahányszor utóbbi időben hetenként kimondta akár egy párttitkár is. A napi politika rátette a kezét az Evangéliumra, s használja kortesbeszédül. Emberek, akik teljes életberendezésükkel háttal állanak a keresztnek, megérkeznek frissen a faluba, leugranak a kocsiról, kezelnek jegyzővel, bíróval, egy-két pohár bort elkoccintanak, egy cigarettát elszívnak, aztán fölállanak a hordóra, és nem ígérnek többé vasútállomást, mocsárlecsapolást, orvost és patikát, útépítést, ivóvizet, hanem ígérnek azt, amiből nekik maguknak van a legkevesebb: kereszténységet. Közéletünkben csak úgy röpködnek az üres mellekből süketen földöngő szentséges szavak – ám semmi melege ennek nincsen, semmi hitele nincsen. Bibliai idézetek hangzanak el minduntalan, melyekből a csak kissé járatos fül is kihallhatja: hohó, nem tudod az idézet előzményeit, és nem tudod a következményeit! Annyit tudsz, amennyire gyermekkorodból emlékszel... hohó, azóta nem volt a kezedben! – S mennyi tudatos ferdítése a kereszténység fogalmainak! És e fogalmak folytonos lengetése közben kétszínű játékok a napi politika szövevényei között, személyes bosszúk – melyek újabb és újabb bosszúállásokat szülnek, mindenki leskelődik, mindenki figyel valakit, minden igaz eszmény felborulóban... (…) De szálljunk alább: előfordul-e vajon, hogy egy-egy estén azt mondja némelyik, miután a fórumon egész nap a kereszténységről prédikált – na, ma elalvás előtt nem olvasom a saját kinyomtatott beszédemet, nem olvasok detektívregényt sem: ma megnézem, hogy voltaképpen mi van a hegyibeszédben! Nem hiszem, hogy nagyon sok volna ilyen a »keresztény« politikusok között. Gondolom, olyan van, aki vasárnap templomba megy, olyan is, aki húsvét hétfőjén öntözködni jár, karácsonykor mákos kalácsot eszik, s ezzel ki is van a kereszténysége (…) Gyakorlati kereszténységet teremteni, intézményesen, máról holnapra nem lehet. Nem lehetne akkor sem, ha az országban minden zsidó egyszerűen máról holnapra meghalna s önműködően el is temetődne, hogy azzal se legyen baj. Ettől még az ország nem lenne keresztény. Ez nem a zsidókon múlik, hanem az általános kereszténytelenségen. (…) Mert most folyik még csak igazán a kufárkodás a templomban. És éppen Krisztusra való hivatkozással folyik. Őreá hivatkoznak, akit harminc ezüstért adott el Júdás. Ó, most sokkal nagyobb a tét! Igaz, hogy Júdás csak a testet árulta el, csak a porhüvelyt szolgáltatta ki, míg most a szellemét árulják el, most a lelkét mérik ki. (…)
Persze mindennek, amit fentebb elmondottam, mégis csak más súlya volna, ha nem az én együgyű naplóm volna, hanem valami ilyent írhatnék fölébe, hogy: Pál apostol levele a Pannóniabeliekhez. De én nem vagyok apostol, közrendű polgár vagyok s féltem a hazámat, hogy ím, aláhanyatlik kezében a kereszt. Hiszen igaz…, majd fölemeli valaki ismét! A kezek, amelyekben aláhanyatlik, múlandók; a kezek, melyek fölemelik majd ismét, azok is múlandók. Minden kezek, melldöngető öklök, harsányan rikoltozó szájak, mind múlandók – míg a kereszt: öröknek látszik.
Ezt bizony nem én írtam, és nem ma, Nyáry Krisztián találta s osztotta meg tegnap a közösségével. Írta Török Sándor, a mélyen hívő keresztény író 1941-ben. Az a Török Sándor, akinek ifjúsági művein, a Csilicsala csodáin, a Kököjszi és Bobojszán, a Hahó, Öcsi!-n, Hahó, a tenger!-en felnőttem. Hogy most tovább oszthassam meg, Önökkel.
Üdvözletem.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
-----------------------
Nem hiszem, hogy nagyon sok volna ilyen a »keresztény« politikusok között. Gondolom, olyan van, aki VASÁRNAP templomba megy…
Török Sándor: A szemtanú naplója
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.