Tátra(alj)i impressziók

Gyönyörű a templomuk!” „Azóta már új templomunk van!” – újságolja büszkén a lány. Nyugtalanság férkőzik a szívembe. Na és?, kérdezem magamtól. Lándokon nagy a népszaporulat, nem fértek már be a régi templomba. Tiszta ügy. Mégis marad bennem valami baljós sejtelem. Nem mintha a modern építészet ellensége volnék. Csak tudom, hogy a gótikus templom mellé építeni egy másikat, elég nagy kihívás.

Reggel nekivágunk a hegynek. Amikor elérjük az alpesi réteket, hihetetlen szabadságérzés önt el. Az utolsó óra kemény. Nem akar vinni a lábam. Küzdök. Egyszer régen anyukámmal visszafordultunk a csúcs alól. Még egyszer nem fog ki rajtam! Hurrá, fönt vagyunk! Rögtön elfelejtem minden bajomat. Boldogan fényképezkedünk a kereszttel. A férjem veszi észre, hogy keskeny nemzetiszínű szalag van rákötve. Piros-fehér-zöld.

Másnap reggel alig tudok kimászni az ágyból. A lábam mintha kőből volna. Eszembe jut Lándok. Menjünk el megnézni! Gorál falu. Az utcákon népviseletbe öltözött asszonyok, férfiak. Vasárnap van. A régi, kicsit megkopott vakolatú gótikus templom mellett az új: rikító sárga óriás szürke bádogtetővel. Ufóra emlékeztet. Tény, hogy mindenki elfér benne, olyan hatalmas. Hömpölyög a nép, újmise lesz. Szólnak a harangok. Két toronyban. Eszembe jut az a kilenc évvel ezelőtti vasárnap. Akkor este volt, a tehenek éppen hazafelé tartottak a legelőről. A plébános az egész misét latinul celebrálta. A népviseletbe öltözött hívek teli torokból énekeltek a gótikus ívek alatt. Latinul. Felejthetetlen élmény volt. A világon nagyon kevés hely van, ahol a nép még latinul énekli a szertartást. Van egy autentikus csángóliturgia-felvételem, valami különös őserővel szól rajta a latin miseének. A gorálok éneke nem maradt el a csángóké mögött. Máig sajnálom, hogy nem vettük fel. Már nem is vesszük. Az öreg plébános nyugdíjba ment, az újnak pedig első dolga volt, hogy megszüntesse a latin misét. Szól a harang, az új templomban gyűlik a nép. Hátulról közelítünk a régihez. A csúcsíves kapu félig nyitva. Bent félhomály, üresség. Hallgatnak a falakon a gótikus szobrok, hallgat a magasba törő gótikus oltár. A főhajó oszlopán kecses gótikus Madonna tartja gyengéden a karján pucér Jézuskáját.

Hazafelé megállunk Nagyőrben. Hívogat a gyönyörű középkori templomocska a reneszánsz harangtoronnyal, s szemben a kastély, benne Mednyánszky László képeivel. A kőfalon tábla: A parkban futni, a fűben heverészni, ugrándozni, fákat ölelgetni – megengedett! És senki nem fog haragudni! Egészen szokatlan köszöntés. Medi képei lenyűgözőek, függetlenül attól, hogy festőjüket Ladislavnak vagy Lászlónak hívták. Ő magát többnyire úgyis Öreg Kutyának titulálta. A szepesi arisztokrácia e haldokló ágának utolsó hajtása, a festő unokahúga, Czóbel Margit bárónő egészen haláláig, 1972-ig a kastélyban lakott. Az új hatalom kegyesen megengedte, hogy három helyiséget használjon. Nem sok vizet zavart, különc nagybátyjához hasonlóan magányos természet volt.

Beugrunk Szepesszombatba is. Kedvencem a negyvennyolcas emlékmű, három oldalán magyar felirattal. A negyediken az évszám: 1848, fölötte később odabiggyesztett szlovák szöveg: A világháborúban elesettek emlékére. Mindig csodálkoztam, hogy maradhatott meg ez az obeliszk. Hát most utánanéztem: a csehek már 1918-ban le akarták dönteni, de a helyiek tiltakozása megmentette. Tíz évvel később is életére tört a járási hivatal, de a város polgárai gyűlést hívtak össze, ahol is eldöntötték, hogy az oszlopot világháborús emlékké nyilvánítják. Ekkor került rá az álcázó felirat. Tavasszal magyar nemzeti szalagos koszorúk szoktak föltűnni a lábánál. Egy helyi lakos, akit az emlékmű puszta léte is irritál, írásában elégedetten konstatálja, hogy a koszorúk mindig gyorsan eltűnnek, s a legutóbbit elégetve találta meg néhány méterrel távolabb.

Most üres volt a kőoszlop töve. Fölfedeztem viszont egy icipici kokárdácskát az egyik kőcirádába tűzve. De pszt, senkinek egy szót se.