Egy drámai szülés

A Földessy Margit Színitanoda növendéke ugyanis első látásra lenyűgözte. Ez a fiú megkérdőjelezhetetlenül színpadra született. Még a születése is drámai volt.

Igazi szerelemgyerek

Ezt már az édesanyjától, Zsuffa Bözsitől tudom, akivel a próbák során többször beszélgettem. Megfogott benne az a fenntartás nélküli szeretet, anyai büszkeség, de tisztánlátás is, amely tizenegy éves fiához köti. Boldizsár igazi szerelemgyerek. Sokat vártak rá a szülei. De amióta megszületett, valósággal beragyogja az életüket.

„Pedagógus voltam, szolgálati lakásban laktunk – meséli. – Az igazgatónő figyelmeztetett, ha teherbe esem, mindent elveszítek. A munkámat is, a lakást is. Várnunk kellett jó pár évet. Közben belevetettem magam a karate világába, országos bajnokságot nyertem, Japánban voltam, nagyon kemény versenyzői életet éltem. Huszonnyolc évesen már nagyon akartam, nagyon vártuk a gyereket. Égett bennem előtte is az anyai vágy, csak el kellett fojtanom. Huszonkilenc éves voltam, amikor igazából próbálkoztunk, és rá tíz hónapra jött Boldizsár. Ikerterhességnek indult. Valószínűleg a letapadással volt a gond. A kislány elment, Boldizsár jönni akart. Az orvos közölte velem, hogy erős gyerek lesz, ha megmarad.”

A sportot abbahagyta, a tanítást folytatta. Dolgozatokat javított, pihenésképp Mozartot hallgatott. Nem mást, csak Mozartot. Ilyen volt mindig. Ha dönteni kellett, egyedül döntött. Ha választani, segítség nélkül választott. A nevével sokáig nem volt kibékülve. Nem kéri az Erzsébetet, közli határozottan, ő a Bözsivel tud azonosulni. Most járja ki a Magyar Tudományos Akadémián, hogy hivatalosan is Bözsi lehessen. Zsuffa Bözsi.

A nevető látó

„A hatodik hónapban voltam, amikor elmentem egy látóhoz. Akiről azt hallottam, beszélni tud a magzattal. A nők hisznek ezekben a dolgokban. Mivel nekem nem tetszett a nevem, arra kértem őt, kérdezze meg a gyerektől, hogy szeretni fogja-e, ha Boldizsárnak hívjuk. Ennyit akartam csak tudni, semmi többet. Elkezdett nevetni a látó. Azt üzeni a kisfiad, mondta, hogy kapcsold már ki a zenét, elege van belőle. Ja, mert akkor is egész délután Mozartot hallgattam. De a látónak nem is mondtam, hogy kisfiam lesz. És még azt is mondta, hogy a gyerek azt üzeni, neki az lett beígérve, hogy ketten jönnek le, és most egyedül van. Pedig a látó erről sem tudott. A végén megkérdeztem tőle, mennyivel tartozom. Mosolygott. Azt felelte: Te semmivel, a fiad fog tartozni nekem! Hihetetlen egyéniség lesz, különleges humorérzékkel megáldva. Nagyon fog ragaszkodni hozzád, soha nem akar majd egyedül lenni. S ez így is van.”

A szülés teljesen átlagosan kezdődött. Beindították nála, mert pár nappal túlhordta a gyereket. Ma már sírás nélkül tud beszélni róla. Nem mindig volt ez így.

Doktor House

„Reggel hétkor indították be a szülést, és délután ötkor, amikor lelassult a gyerek szívhangja, azt mondták: császár! A szülésznő már délben kérte az orvosomat, hogy császározzon, mert annyira kötött az izomzatom a sport miatt, hogy nem tudom megszülni a gyereket. A csípőm nem tágult, három ujjnál megállt. Pedig egy hétig tágítottak. Kínzás volt. Ma már nem engedném, hogy ezt az utat csinálják végig velem. Fél ötkor betoltak a műtőbe, hétszer szúrták meg a gerincemet, mert az aneszteziológus nem találta el a kellő pontot. Rám szólt, hogy nem tudok jól domborítani, pedig húsz év sport után megvan a testtudatom, úgy domborítok, ahogy akarok. Akkoriban a Doktor House volt a kedvenc sorozatom, nagyon tetszett az a cinikus férfistílus, ezért a szülőorvos, aki a családunk barátja volt, beöltözött dr. House-nak. Mindenki zöldben volt, ő kékben. Hogy tartsa bennem a lelket, poénkodott. Beadták az injekciót, lebénultam, nem éreztem semmit, de amikor kiemelték belőlem Boldizsárt, az csodálatos élmény volt. Ő meg mindenkit körbepisilt. Volt egy morcos, ötven körüli műtős a szobában, mi boldogok voltunk, örültünk, rászóltam, hogy mosolyogjon már egyet a gyerekre. Ő nem nagyon szokott, mondták a többiek.”

A történetnek ezt a mellékszálát most elengedjük, jelzi, később majd visszatérünk hozzá.

Kezdődik a kálvária

„Betoltak a szobába, Boldizsár ott feküdt mellettem, minden rendben volt. A császár után éjfélkor felállítottak. A kálvária egy óra felé kezdődött. Olyan fájdalmat éreztem, mintha késeket szurkáltak volna a bordáim közé. A sportnak köszönhetően tudtam, hogy valamelyik belső szervem görcsöl, közel a hátamhoz. Eszembe jutott, hogy amíg vajúdtam, begörcsölt a lábam. Próbáltam megnyomni a csengőt, hogy szóljak a nővérnek, de másfél órába telt, míg fel tudtam emelni a kezem. Mondtam neki, hogy nagy a baj, kalciumot adjon, belső szervi görcsöm van. Honnan tudom, kérdezte. Sportolóként tisztában vagyok az anatómiával, mondtam. Mire ő: ahhoz, hogy kalciumot adjon, főorvosi engedély kell, de ne keltsük fel a főorvos urat. Ha bitang nagy bajban vagy, fentről jön a segítség. Vagy bátor leszel, vagy csendben maradsz, de jön a támogatás, ami továbbvisz. Ott és akkor úgy álltam ki magamért, hogy annak köszönhetem, hogy élek. Ha injekcióval jelent volna meg az ágyam mellett a nővér, hogy beadja a fájdalomcsillapítót, azzal még nagyobb bajt okozott volna. Jól van, akkor üljünk fel! Megfogta a nyakamat, próbált segíteni, de a szemem fennakadt, begörcsölt a légút, dobált a görcs az ágyon. Ordított a nővér, hogy vegyek levegőt. Pofozni kezdett, így tudtam hirtelen nagy levegőt venni, és vissza is estem az ágyra. Nem sokkal azután, hogy a nővér elrohant, jött az aneszteziológus és a főorvos, akit addig nem lehetett felkelteni. Elkezdtek felettem vitatkozni, hogy ki hol hibázott. Egymásra kenték a dolgokat. A főorvos elkezdte nyomkodni a hasamat, én könyörögtem neki, hogy ne csinálja, mert baj lesz. Jött is a görcs, megint fennakadt a szemem, már hörögtem, akkor azt mondták, na, akkor röntgen! Jött a morcos műtős, de ahogy alám nyúlt, hogy rátegyen az ágyra, megmozdította a mellkasomat, és megint elkapott a légzőgörcs. Mivel a röntgen nem mutatott ki semmit, ultrahangra vittek.”

Vészhelyzet

Közben a sok görcs és az oxigénhiány miatt egyre gyengébb lett. Boldizsár akkor már az újszülöttek között feküdt. Az ultrahangnál elborult tekintettel nézte betege hasát a doktornő, aztán káromkodott egyet. De nem árulta el, mi a baj, majd az orvos megmondja, felelte. Bözsi már sírt a fájdalomtól, mégsem hagyta annyiban.

„Nem, hölgyem, ez az én testem, mondtam a doktornőnek, tudni akarom, mivel kell szembenéznem. Jó, felelte, akkor nézzen szembe vele: az egész hasa tele van váladékkal, befelé is vérzik, kifele is ömlik. Ahogy töltődött a vér a hasfalamban, és megmozdítottak, hozzáért a tüdőhöz, az okozta a légzőgörcsöt. Borzalmas fájdalom volt. De még ennél is durvább a halálfélelmem. Olyan volt az egész, mint a Vészhelyzetben. Mire felvittek a műtő előszobájába, már rohangáltak az orvosok. Életmentő műtéthez készülődtek. Ugyanaz a gárda volt ott hajnalban, mint amelyiknél szültem. A három orvos közül az egyik az én orvosom volt. Ahogy rohant el mellettem, megfogtam a csuklóját, és azt kérdeztem tőle: Karcsi, ugye, nem fogok meghalni? Nagyon megrázta őt a kérdés, nem is tudott mit felelni, otthagyott. Egy nővér próbált vért venni tőlem. Nem tudott. És az a férfi, akire rászóltam, hogy ne legyen olyan mogorva, mosolyogjon rá a gyerekemre, ott állt mellettem, és simogatta a lábfejemet. Nagy a baj ugye, kérdeztem tőle. Bólogatott. Jobbra mellettem egy nagyon szép kismama vajúdott. Ő életet adott, én az életemért küzdöttem. Integetett. Mutatta, hogy jön a gyereke. És milyen az élet? Az ő kisfia és Boldizsár egy osztályba kerültek, és barátok lettek. Patrik pár órával azután született, hogy engem megmentettek.”

De még mindig a műtő előszobájában vagyunk.

„Mondtam a férfinek, aki a lábfejemet simogatta, hogy kérni szeretnék tőle valamit. Bármit, felelte. Ne mozdítsanak meg az ágyon, nem bírok ki még egy légzőgörcsöt. Toljanak be, és úgy altassanak el. Azt mondta a morcos: Ha látná, mi van maga alatt, mennyi vér, fennáll a fertőzés veszélye! De megígérem magának, hogy mindent megteszünk. Jöttek négyen, úgy feszítették meg alattam a lepedőt, mintha asztallapon vittek volna. Egy picit sem mozdult meg a mellkasom, ahogy az ágyról leemeltek.”

A műtőben

Tollal és papírral a kezében várta az orvos. A beleegyezését kérte, hogy kivehessék a méhét.

„Írja alá, mondta. Csak azt ne, a méhemet ne, könyörögtem. Harmincegy éves vagyok, szeretnék még gyereket. Fogja fel, az életéről van szó, mondta. Ott feküdtem tehetetlenül, és csak annyi csúszott ki a számon, hogy de szemét az élet! Az altatóorvos meg rám szólt, hogy ne mondjak ilyet. Csak tíz percem volt a kisfiammal, tíz percem, ezt ismételgettem. De úgy, hogy egyetlen hang nem jött ki a számon. Tudtam, ha megmozdul a mellkasom, végem. Nem zokogtam, csak a könnyeim folytak, ez a legmélyebb sírás. Az aneszteziológus törölgette az arcomat, és azt mondta: Megígérem, hogy visszahozom. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyekre emlékeztem. Ami utána történt, különös élmény. Nem is álom, nem is képzelődés, hiszen nem láttam még ilyet.”

Fényes, hófehér szobában ült, és egy gyönyörű arcú férfi ült vele szemben. Akkor halt meg, állítja. Megállt a szíve. Életmentő műtét következett.

„Valaki állt a hátam mögött. Úgy gondolom, ő volt az őr, aki vigyázott rám. Ágyúdörgést hallottam, hatalmasat. Most úgy rakom össze magamban, hogy az a kiütés volt. És volt még egy ágyúdörgés. Megkérdeztem a férfitől, hogy háború lesz? Mosolygott, és azt mondta: Az bizony, háború! Utána hallottam az orvost, hogy: Jaj, itt vagy végre, megérkeztél! Ez volt hajnali négykor, este hatkor ébredtem az intenzív osztályon. Anyám és a nővérem megérezték, hogy nagy a baj. Hajnalban mindketten felébredtek. Amikor az orvos felhívta apámat, nem merte közölni vele, hogy nagy eséllyel nem fogok kijönni az intenzívről. Annyit mondott csak neki, hogy életmentő műtéten estem át. Amikor felkeltem az intenzíven, az első kérdésem az volt: a méhem? Minden megvan, mondta az orvos. Mikor mehetek ki, kérdeztem. Tíz-tizenöt nap múlva, mondták. A második napon már a folyosón csoszogtam, öt nap múlva otthon voltam.”

Hogy mi volt a tényleges baj?

Arra hat év múlva kapott pontos választ, amikor egy ritka betegséggel ment a klinikára. Nyugat-nílusi szúnyogvírus. Ő volt Magyarországon a negyedik, aki ezt megkapta.

„Nőgyógyászati vizsgálatra mentem, és ugyanahhoz az orvoshoz kerültem, akinél szültem. Istenem, de régen vártam, hogy belépj ezen az ajtón!, mondta. És elmesélte, hogy a szülésem után a kollégája, aki összevarrt, nem csomózta a hurkokat. Vagyis mintha össze sem varrt volna. Befele véreztek az erek, és ha a nővér beadja a fájdalomcsillapító injekciót, nem kelek fel soha. Elalszom, nincs fájdalom, és elvérzek szépen. Jönnek reggel, és annyi! S én ezt megéreztem. Tudtam, hogy ki kell állnom magamért. Nem voltam alázatos. Vallásos vagyok, istenfélő. Nincs nap, hogy ne köszönjem meg Boldizsárt és azt, hogy élhetek. Erősebb és bátrabb lettem, tudom, hogy minden percünk értékes, megéri minőségileg megélni. Minden és mindenki ajándék, amit és akit kapunk.”

Perelhette volna a kórházat, de nem tette. Élni jobb, mondja. Hogy miért nem szült még egy gyermeket? Azért mert fél, mondja őszintén.

„Nagy családból jöttem, de az agy blokkol és lezár. Nincs bennem keserűség. Megvan a tökéletes így is. Az életmentő műtét után három hónapig folyamatosan fájt a szívem. Aztán elmúlt. Már nem is foglalkozom vele. Itt van Boldizsár… nekünk tényleg ő a minden. A legteljesebb minden.”

Happy end

Boldizsár már megtalálta a helyét. Most végezte el az ötödik osztályt, még sokat kell tanulnia, de azt már tudja: ezer lehetőség közül is a színházat választja. Ott a helye, ott érzi elemében magát. A fenti történetet pedig már sokszor hallotta. Nem kétséges, egyszer ő adja majd tovább. Biztosra veszem, hogy jobban, mint én. Mert mesélni is nagyon tud, nemcsak játszani, és szívből énekelni.