Bugrisok és polgárok

Mellette kissé köpcös férje mosolyog világos öltönyben, kalapban. A háttérben járókelők: egy kendős, földig érő bő szoknyás, cselédforma nő és néhány gyerek.

A képet anyósom bányászta elő valami rég elfeledett albumból. Kassán készült, úgy a negyvenes évek elején. Kérdezem Sebi fiamat, tudja-e, kit ábrázol a fotó. Nem jön rá, pedig szembetűnő a hasonlóság: az elegáns hölgy tiszta anyósom, az úr vonásait pedig anyósom testvérein lehet felfedezni. Szeghy Erzsébet gépírónő és Vojtech Marko bíró. Az asszony magyar volt, a férfi szlovák. Hamarosan elkerültek Észak-Szlovákiába, ahol egész későbbi életüket leélték. Unokáik már kivétel nélkül mind szlovák identitásúak.

Nézd csak, Sebikém, milyen sokat elmond ez a kép. Milyen finom, elegáns a dédszüleid ruhája. És nézd csak ezt a kendős nénit a háttérben. Tudod, régen az emberek öltözete elárulta, melyik társadalmi réteghez tartoznak. Ez a néni a háttérben cseléd. És ha ezen a képen véletlenül rajta volna a nem is olyan sokkal távolabb élő, bodrogközi dédi, az én anyai nagymamám, ő talán még szegényesebb ruhát viselne. A bodrogközi dédi szülei feles dohányosok voltak a Csajka földesúrnál. A cselédházban laktak, tizenketten egy szobában. Konyhájuk négy másik családdal közös volt. A dédi gyerekkorában dologidőben hajnali háromkor kelt, hogy segítsen a szüleinek a dohányföldön.

A férjem hitetlenkedve nézett, amikor ezt annak idején elmeséltem neki. Amíg engem meg nem ismert, meg volt győződve róla, hogy a magyarok mind urak voltak, akik elnyomták a szegény szlovák jobbágyokat. Hogy magyar jobbágyok is léteztek? Ki hallott már ilyet?

Apai nagymamám sohasem tudta megbocsátani anyukámnak, hogy ilyen ágrólszakadt családból származott. Ő maga egy alföldi, több kalandos vállalkozásba belefogó, majd kuláknak kikiáltott molnár gyermeke volt. Pénzt, vagyont nem örökölt kisemmizett szüleitől, büszkeséget, előítéleteket annál inkább. Nekem sem tudta megbocsátani, hogy szlovák fiúhoz mentem férjhez. Az esküvőre ugyan eljött, de utána nem felejtette el elmondani, mennyire megalázó volt számára, hogy szlovákul mondtuk az esküt (az esküvő összes többi része teljesen kétnyelvű volt). A szlovákok bugrisok, vigyázz, a férjed csak kihasznál, azért vett el, hogy magasabb társadalmi rétegbe kerüljön. Adj szállást a tótnak, kiver a házadból.

Nézem az elegáns kassai polgárokat, a férjem nagyszüleit. Gondolatban összehasonlítom őket az én anyai nagyszüleimmel. De akár az apaiakkal is hasonlíthatnám, őket is lekörözik.

Szegény nagymamám sosem látta ezt a képet. Alkalmat sem adott rá, hogy bővebben meséljek neki a férjem családjáról. Mindig talált valami kifogást, ha meg akartuk látogatni. A harmadik dédunokáját nem is látta. A másik kettőt is csak egyszer, egészen kicsi korukban. Levélben tartottuk a kapcsolatot. Sok fényképet küldtem neki a gyerekekről. Állandóan aggódott, hogy nem fognak tudni magyarul.

Három éve ment el. Nincs nap, hogy eszembe ne jutna. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem vele. Egész életét a családjának szentelte, semmi magánélete, szabadideje nem volt. Nyaranta odaadóan nevelte az unokáit. Istenien főzött, sütött. Számtalan dologra megtanított. Mindenről markáns véleménye volt, ellenvéleményt nem tűrt meg. Azt vallotta, azt tanította nekem is, hogy az életben mindig alkalmazkodni kell. Meglapulni, nem kilógni a tömegből, hogy elkerüljük a problémákat. Nem kiállni az igazunkért. Nem mondtam ellent neki, de magamban lázadtam. Éppen az ellenkezőjét gondoltam minderről. Évtizedekig tartott, mire megértettem, hogy csak kímélni akart: ne legyen részem soha olyan meghurcolásban, nélkülözésben, amilyenben az ő családjának volt.

Mamikám, ne haragudj, hogy konokul megmaradtam örök lázadónak, különutasnak. Látod, végeredményben az is ennek köszönhető, hogy a dédunokáid zsolnaiként is folyékonyan beszélnek magyarul. Örömöd telne bennük.