Két orgona, egy lélek

Történt mindez 1972-ben, de huszonöt évvel később már együtt zenéltek a televízióban. Aztán megint eltelt jó pár esztendő, Varnus Xavér játszott a párizsi Notre-Dame-tól kezdve a canterburyi székesegyházig a világ több nevezetes pontján, majd újra találkozott gyermekkori idoljával, s azóta barátságos orgonapárbajaikkal szórakoztatják a közönséget.

Rhoda Scott New Yersey-ben és New Yorkban végezte zenei tanulmányait. Metodista lelkész édesapja mellett orgonán kísért gospelkórusokat istentiszteleteken. Mivel a templommal szomszédos plébánián laktak, bármikor orgonához ülhetett. Édesanyja zongorán játszott a gyülekezetben, de az sem volt rá akkora hatással, hogy zongorista legyen. Hat testvére közül egyik sem választotta a lelkészi pályát, de kettőjük életében ott a zene: bátyjából komolyzenész lett, a philadelphiai szimfonikusoknál játszik, húga pedig egy gyülekezetben orgonál. Rhoda Scott tizennyolc éves volt, amikor egy dzsesszzenekarba kapott meghívást. A következő felkérése már egy híres harlemi klubba szólította, ahol olyan zenészek léptek pódiumra, mint Ray Charles, Ella Fitzgerald és Louis Armstrong. Őt is ott fedezte fel a New York-i közönség. Nem sokkal később már Amerika legjobb női dzsesszorgonistájaként emlegették. A hetvenes évek elején a cannes-i MIDEM fesztiválon figyelt fel rá Bors Jenő, a Hungaroton akkori igazgatója, és ő hívta meg Magyarországra. Ezzel új fejezet kezdődött a mezítláb orgonáló félvér művész életében.

Magyar pályatársa, aki ugyancsak életre szóĺó szerelmi viszonyt ápol a hangszerek fejedelmével, a klasszikus orgonazene királya, Bach földi helytartója. Bármilyen furcsán hangzik is, öt és fél éves korában már elkötelezettje volt az orgonának.

„Pontosan emlékszem a napra, amikor a televízióban először láttam Rhoda Scottot – meséli. – Hétéves voltam. Az addig magamban szeretett műfajból egyszerre közügy lett. Utcaseprőtől egyetemi tanárig mindenki azt kérdezte: »Láttátok tegnap Rhoda Scottot?« Úgy beszéltek a budapesti feltűnéséről, szerepléséről, mint ma egy terrorcselekményről vagy egy tömegtragédiáról. Először tapasztaltam, hogy egy ember, még ha látszólag nagyon is rétegműfajt képvisel, lehet megváltó és az utca hőse is egyben. Hogy a legnagyobb, legszélesebb tömegekre is ki tudja terjeszteni azt, ami neki szívügye és szenvedélye is egyben. Egyszer csak azt vettem észre, hogy idejött egy mosolygó, végtelenül rokonszenves félvér nő, és mindenki róla beszél. Fantasztikus volt, amit művelt. Sok-sok évvel később, amikor visszanéztük ezeket a felvételeket, ugyanolyan izgalmasak voltak, mint akkor. Első magyarországi fellépése idején mi még teljesen el voltunk zárva a világtól, nekünk ide bárkit hozhattak, és bármit lehetett mondani. Rhoda Scott akkor még nem volt világhírű, de az értékéből ez nem von le semmit. Fantasztikus volt. Talán ő az egyik legérdekesebb példa arra, hogy a világhíre tőlünk indult el, mert újra és újra visszajött Magyarországra.”

Ahhoz persze, hogy felfigyeljen rá a magyar közönség, kellett pár érdekesség. Először is a derűs természete és a hozzá illő megjelenése. Egy magas, karcsú, színes bőrű nő afrofrizurával, hófehér fogsorral, és nem lehetett mellékes az sem, hogy mezítláb ült a hangszere mellé. Aminek csak annyi a története, hogy hétévesen, amikor új hangszert kapott az édesapja gyülekezete, a pedálok láttán, hogy kipróbálhassa őket, ösztönösen kilépett a cipőjéből. Így tanult meg játszani az orgonán, ez tűnt logikusnak számára, hogy érezze az alsó billentyűzetet. S ahogy megtanulta irányítani a hangszert, tiszteletből is, de az orgonával való intimitás miatt is, már csak mezítláb játszott. Ezen a szokásán akkor sem változtatott, amikor egy rhythm and blues zenekar tagja lett. Ott is levetette a cipőjét, amint játszani kezdett. Mint vallja: „A testjáték nagyon fontos eleme a zenélésnek.”

Varnus Xavér szerint valóban jól jött a tehetségéhez ez az apró specialitás.

„Természetesen kellett a zenei tudás. A nélkül hiába minden. Rhoda Scottnál pedig már akkor is megvolt a bombabiztos sziklaalap, amire rá lehetett építeni a jelenséget. A hetvenes évek Magyarországon ráadásul a szürkeség időszaka volt, amelyben ő egy egészen új, egzotikus elem lehetett. Pillanatok alatt szétverte a komoly- és a könnyűzenét elválasztó szomorú kerítést. Ha ugyanezt egy magyar teszi meg, például a fiatal Presser Gábor elhatározza, hogy Hammond-orgonán fog játszani, az akkori magyar komolyzenei közvélemény aligha bocsátotta volna meg neki, amit szemrebbenés nélkül elnézett Rhoda Scottnak. A közönség ugyanis volt akkora sznob, hogy ami a Lajtán túlról érkezik, az csak jó lehet. Bár az is igaz, az akkor nagyon belterjes magyar könnyűzenei életbe nem volt könnyű kívülről berobbanni.”

Rhoda Scottot azonban már Xavér édesapja is szerette.

„Apám dzsesszzongorista volt. De Isten tudja, miért, volt nekünk otthon egy Hammond-orgonánk. Apám időnként bekapcsolta, és játszott rajta, bár nem volt szakértője a hangszernek. Az addig porfogónak használt orgonáról azonban kiderült, mire képes. Rhoda Scott váratlan feltűnése tehát nem azt jelentette számomra, hogy megjelent egy néni, és ezen az ismerős hangszeren elkezd valami nagyon furcsa és izgalmas dolgot játszani, hanem egy számomra odáig lomnak tekintett, mellékes bútordarabot, amelyet addig csak kerülgettünk a lakásban, és speciel a szobám felét elfoglalta, hirtelen megláttam teljes funkciójában. Ez körülbelül olyan ráébredés volt, mint amikor Dorothy rájön a varázslatok földjén, hogy a rubincipő nemcsak arra való, hogy ne szúrja a talpát a kavics, hanem nagyobb csodákra is képes. Apám tényleg nagyon szerette Rhoda Scottot. Volt az ágya fölött egy magnó, és állandóan az ő Bach-feldolgozását hallgatta. Félve mondom ki, de utóvégre én nem Bachot szeretem, hanem önmagában azt a tükörfordítását Bachnak, amelyet a 19. század tett vele. Ha 1746-ot írnánk, és a Tamás-templomban állnék Lipcsében, nem tudom, gyakorolna-e rám akkora hatást, mint amikor Liszt 1835-ben ugyanazt a művet zongorára átírva a weimari nagyhercegi udvarban eljátszotta. Rhoda Scott is ilyen hatással volt rám. Megtanított nekem egy borzasztóan fontos dolgot. Amit ő csinált Bachhal, azt nem lehetett volna megtenni Chopinnel. Bach zenei DNS-ét, bármilyen stílust képvisel is az illető művész, nem tudja megszüntetni. Chopin megsemmisíthető. Rögtön. Mozart is bizonyos mértékig. Bach egyáltalán nem. Rhoda Scott művészete mutatja meg a leginkább azt, amit Stravinsky mondott ki, hogy volt a barokk zene, volt Johann Sebastian Bach, és a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz.”

Hogy milyen emlékeket őriz arról a bizonyos 1997-es televíziós show-műsorról Varnus Xavér?

„Az volt a legelső találkozásom Rhoda Scott-tal. Négykezesben adtuk elő Mozart Török indulóját. Engem be is öltöztettek valami rokokó bohócruhába. Rhodával másodpercek alatt megtaláltuk a közös hangot. Kémiailag egyeztünk. Szerintem ő azért szeretett meg engem olyan gyorsan, mert nem úgy néztem rá, mint egy kétfejű borjúra. Én teljesen természetesnek vettem, hogy más a bőrszíne, mint az enyém, hiszen Kanadában feketék és kínaiak között éltem. Még a stúdióban is mindenki megbámulta, csak én nem. Szép volt, magas, párductestű… mindenki rajta legeltette a szemét.”

Jó pár évvel később egy thaiföldi szállodában találkoztak legközelebb. A véletlen műve volt. Egymásba botlott két baseballsapkás zenész.

„Rhoda a nevelt lányával nyaralt, meglátott és megszólított. Ott, a szálloda mellett, Pataiában van egy Blue Danube nevű, osztrák tulajdonú, bécsi szeletes étterem, ahol aztán gyakran beszélgettünk. A közös koncertek gondolata is ott született meg. Azóta majdnem tíz fellépésen vagyunk túl, köztük az Arénában és a zsinagógában megrendezett hangversenyen. Az első és a második koncertünk között volt egy erős agyvérzése. Pár hónappal a második koncertünk előtt a bal kezét nehezen használta. Nagyon nagy akaraterővel azonban annyira visszaküzdötte magát, hogy a koncerten én már csak kicsit, a közönség viszont egyáltalán nem vette észre, hogy ez már más, mint ami volt. Nagyon szimpatikus irányban búcsúzik el a pályától. Templomban kezdett, és ott is fogja befejezni. Francia férjével évtizedek óta Párizsban él, gospelesteken vesz részt, és egyre inkább az egyházi zene felé fordul vissza. Pár évvel ezelőtt, hetven felé közeledve beiratkozott az egyetemre dzsessztörténetet tanulni, és le is doktorált belőle. Hogy mit látok rajta? Hihetetlen magabiztossággal és akarattal lett úrrá az egyre többszöri piros lámpán, amit a teste mutat fel neki. Nehezen mozog, nehézkesen sétál. De a színpad szélétől az orgonáig úgy teszi meg az utat, mintha semmi sem történt volna vele, még az utóbbi harminc év sem. Örülök, hogy átvehettem tőle a nép orgonistája címet. Talán elmondhatom: mi ketten voltunk azok, akik kibombázták az orgonát a zárt körű koncertek világából, a zserbó nénik fogságából, és kivitték a nagyközönség elé. Két-három évvel ezelőtt egy koncert végén hivatalból elkezdtük játszani a d-moll toccata és fúga félig dzsesszes, félig valóságos verzióját. Majd egy ponton megkergültünk, és elkezdtünk olyan dolgokat művelni, hogy a végén már üvöltöttünk és röhögtünk. Ezekre a percekre mindketten boldogan emlékezünk. Hogy mikor találkozunk legközelebb, előre sosem beszéljük meg. Amit ő képvisel, az Franciaországban is rétegműfajnak számít. Nálunk a dzsessz a politikai szembenállás egyik formája volt. Egy olyan országban, ahol ez végig szabadon ment, semmi különöset nem jelent. Rhoda nálunk annak volt a zenei haszonélvezője, hogy tőlünk ez ennyire el volt zárva. Közben annyira megszerette őt a magyar közönség, hogy ma is hűen követi minden itteni lépését.”

A közös album gondolata mindkettőjükben felmerült már.

„Egy-egy CD-n vannak már kisebb közös megszólalásaink. De van egy nagyon nagy álmom. Két zongora és két orgona. Jacques Loussier és Szakcsi Lakatos Béla, valamint Rhoda és én. Ránk vár a feladat, hogy belekezdjünk.”