Állunk rendelkezésére!

Kassa a történelem tükrében 5.

Az 1948–1989-es kommunista diktatúra korszaka: 70 éve, 1948. február 25-én ment végbe a győzelmes február, az egynapos prágai kommunista forradalom, amikor Klement Gottwald, a Csehszlovák Kommunista Párt elnöke köztársasági elnökké lett megválasztva (?). Ez az esemény alapvető változásokat idézett elő az egész országban, újabban a sajtóban már kommunista puccsnak is merik nevezni. Elkezdődött a hatásos propaganda, a harc a világbékéért és a szebb jövő építéséért. A valóság más volt, kialakult az abszolút egypártrendszer, a kommunista pártnak csakhamar 1 500 000 tagja lett, szinte állandóan sulykolták belénk a kommunista ideológiát. Az állam védelmére megalakultak a fegyveres milíciák (a kommunisták szerint a munkás réteg vasökle), kifejlesztették a tökéletes besúgórendszert. Megszűnt a magánszektor, elvették a földeket, üzemeket, az utolsó kőig mindent államosítottak. Lezárták a határokat, kiépítették a vasfüggönyt. A szlovák Historická revue 2018/2 száma szerint 1948–89 között Csehszlovákiában 205 486 személyt elítéltek, 248-at kivégeztek, 4500 halt meg a börtönökben (többek között gróf Esterházy János is), 372 személyt gyilkoltak meg a határokon szökés közben, és 170 938-an emigráltak. Hogy ez milyen arányban érintette a kassaiakat, ez irányú adatok Kassán nem feltárhatóak.

A kommunista rendszer többek között a belső ellenség elleni harc és a besúgók korszaka volt. A rendőrségi keretekben tökéletesen kiépítették az állami titkosszolgálatot (Štátna tajná bezpečnosť – Štb.). Ezt az intézményt nem volt nehéz létrehozni, mivel a diktatúrának nem volt alternatívája, a társadalomban nagy volt a félelem, a bizonytalanság. Soha nem lehetett tudni, kit mikor és hová visznek, és mikor kerülhet szabadlábra. Ebben nagy segítségnek bizonyult az emberi gyarlóság, a besúgás, amiért jutalom járt pénz vagy előmenetel formájában. Cserében elintézték az iskolába való felvételt, a munkahelyen az előléptetést. Minden munkaközösségben, ahol legalább 20-25 ember dolgozott, legalább egy-két besúgó is volt. Ha a kiszemelt személyt nem tudták rábeszélni, megrendeztek egy autóbalesetet, és zsarolással, fenyegetéssel elérték a céljukat. Persze, nem lehet mindenkit besúgással vádolni csak azért, mert a neve a besúgók névsorában található. Voltak olyan becsületes, de megfenyegetett és aláíró emberek is, akiknek a dossziéja üres maradt, mert nem adtak fel senkit. Akinek valamilyen családtagja élt Nyugaton, az állandó megfigyelés alatt állt. Ha valaki Nyugatra szökött, itt maradt vagyonát az állam elkobozta, és jaj volt az otthon maradt családnak.

A rendszer nem kivételezett a történelmi egyházakkal sem. 1950. április 13. éjjelén összeszedték a papokat és a rendi apácákat, akik abban az időben a kórházakban fontos nővéri munkát végeztek, eltávolításuk után pedig nagy űr keletkezett. Az elhurcolásokban a milicistáknak és a rendőrségnek a kommunista párt tagjai is segédkeztek. Sok esetben megtörtént, hogy a párttagok visszadobták a tagsági igazolványukat, mondván, ők nem ilyen pártba léptek be, ilyen pártot nem hajlandók tovább támogatni. Ezzel megpecsételték mind saját, mind családjuk sorsát. Az akkori tudattal, mondhatni, örökre, ami aztán szerencsére „csak” 41 év lett. A válasz nem váratott magára sokáig, jöttek a kis fizetések, az elbocsátások, a kis nyugdíjak, a gyerekek tanulási lehetőségeinek korlátozása, amit sokáig lehetne sorolni, egyszóval maradt a hátrányos megkülönböztetés. Az elhurcoltakat a kolostorokban berendezett gyűjtőtáborokba internálták, és kényszermunkára kötelezték őket, de sok esetben börtön lett az otthonuk. Beszüntettek mindennemű polgári, civil, kulturális, nemzetiségi, szakdolgozói (elárusítók, kovácsok), keresztény (Legényegylet, Jézus Szíve Társaság) szervezetet. A rendszer lesújtott az iskolákra, az oktatás szigorúan kommunista elven zajlott, az egyházi iskolák megszűntek. Az elemiben kötelező volt az úttörőszervezeti tagság, a középiskolától feljebb a Csehszlovák Kommunista Ifjúsági Szövetségben való tagság. Aki ennek nem tett eleget, azt nem engedték leérettségizni. A későbbi, normalizációs korszakban tovább erősödött a párt befolyása.

Országosan rendezték a kommunista állami ünnepeket is, öt fő ünnepséget rendeztek. Február 25-én a győzelmes februárt, május 1-jén a munka ünnepét, május 9-én a fasizmus feletti győzelem napját, augusztus 29-én a szlovák nemzeti felkelést, november 7-én a nagy októberi szocialista forradalom napját éltették. Ilyenkor kivétel nélkül mindenkinek ki kellett vonulnia a terekre, utcákra politikusok képeivel, és kommunista jelszavakat kellett kiabálnia. Emlékezetes maradt a menetelő iskolások jelszava: Kto stojí na chodníku, nemiluje republiku – Az aki a járdán áll, nem szereti országát! Csak az ilyen ünnepeken lehetett narancsot és banánt vásárolni. Március 8-ára, a nemzetközi nőnapra különösen odafigyeltek, a nőket ezen a napon agyondicsérték, különben egész évben közömbös elbánásban részesültek. Az ünnepségeken sokszor volt dáridózás, nemhiába volt a nők szerint ez a férfiak napja. Anyák napja nem létezett, törölték még a naptárakból is.

Néhány elmesélt történet: 1945 után, 1950-ig az iskolában a tanítás a Miatyánk elimádkozásával kezdődött és végződött, majd április 15-e után egyik napról a másikra nem imádkoztunk, hanem elénekeltük A munka dala című kommunista himnikus éneket. A kb. 35 fős osztályokban hitoktatás is volt, 1950-ben a görög katolikus vallást megszüntették, oktatását felváltotta a pravoszláv (azelőtt Kassán ilyen nem létezett), majd a későbbi években a hitoktatás teljesen megszűnt. Megtörtént, hogy az iskolarádióban kihirdették, hogy a gyerekek másnap hozzanak magukkal üres gyufásdobozokat, mert az iskola kivonul a közeli krumpliültetvényre, hogy kézzel összeszedjék a kártevő krumplibogarat, amit az ellenséges amerikai imperialisták idetelepítettek, hogy nekünk ne legyen mit enni. Aztán 1953-ban a tankönyvekből ki kellett tépni Sztálin és Gottwald képeit, mi pedig nem értettük, miért, mert addig róluk mindig csak „jót” tanultunk, szavaltunk vagy éppen énekeltünk. Egy plusz kassai abszurdum: Az 1950-es évek elején Sztálin és Gottwald Kassa város díszpolgárai lettek, ezek a címek csak az 1989-es bársonyos forradalom után lettek visszavonva. Folyt. köv.

Buday Ernő, Kassa

Andódi történések

Életünk folyamán vannak zűrzavaros időszakok, olyankor szükségünk van az egyéni bánatok és örömök kifejeződésére. Eleink ilyenkor énekeltek. A nagyszülőktől kapott értékes örökség ápolása, megőrzése küldetés és feladat mindenki számára. Andódon a kulturális nevelő tevékenység terén a múltban is a Csemadok járt az élen. Ez a szervezet arra törekszik, hogy hitet, reményt öntsön a sok megpróbáltatást, szenvedést átélt felvidéki magyarokba. A múltban a diktatúrára épülő hatalom ellenőrzött minden tevékenységet. Besúgók figyelték azokat, akik a legtöbbet vállalták, eredményeket értek el. A Csemadoknak megvan a saját helye, irányvonala: a sokéves hagyomány, amelyből táplálkozott, és merít ma is. A mag években korosodik, és egy új generáció által meg is újul. Türelem kell hozzá, és párosítani kell a fiatalok lendületét az idősebbek tapasztalataival. Helyet kell adni mindenféle kezdeményezésnek. A Csemadok rendezvényein jelen kell, hogy legyenek az egyház vezetői, felekezeti tagjai is. Például a március 15-i, október 6-i megemlékezéseken, és még sorolhatnám. Ma újra éledőben, id. Puss Péter és tiszteletre méltó neje, Anikó sokat fáradoznak, hogy újra közösen emlékezzünk az andódi szokásokra. Május első hetében gulyásfőzést szerveztek a sportpálya mellett. Tizenkét csapat versenyzett e Cérgát parti kis faluban. Jó hangulat, nótaszó uralta a csöndes tájat a verseny után. Jó volt az összetartozás örömét megtapasztalni. Megszervezték a hagyományos májusfaállítást is, mely ott díszelgett a sportpálya mellett. Május 26-án a Puss-farmon a kora reggeli órákban jöttek a fiatal családok horgászversenyre. Huszonhárom csapat élvezte a vízparti levegőt, reménykedve a jó fogásban. Tízóraira frissen sült lángossal lepték meg ügyes kezű asszonyok a jelenlevőket. A kora esti órákban az idősebb jelenlevők tábortűz mellett nótáztak a farmon, Czapárik Ciril, Czaban Miroslav, Sztreda Gyula, Puss Péter, Szkokanovics Erzsébet és a többiek régi szép dalokkal tették kellemesebbé az együttlétet, tudatosítva bennünk, hogy ha énekelünk, nemcsak hangunkat, a lelkünket is formáljuk. De azok lelkét is, akik csak hallgatják. Este a helyi focicsapat és fiatalok tömege kereste fel a Puss-farmot egy futballmérkőzésen. A focin kívül sokakat a közösségi élmény hozott ide. Remélem, egyre több ilyen nemes cselekedettel járulunk hozzá közösségünk épüléséhez a magyar és más kultúrához tartozó testvérekkel együtt. E példák követendők.

Czuczorné Kis Irén, Andód

Ad Vasárnap 21. szám / Falukép

Régi olvasója vagyok ennek a szép és megnyugtató hetilapnak. Merészkedek válaszolni egyes cikkeire.

Nagytárkányról nyilatkozik drága polgármesterünk, Kopasz József, nagyon szép és megható történeteket, de a valóságot olykor kihagyva. Pl. a lakosság száma nő, de csak a roma polgártársak miatt, mert az öregek vagy kihaltak, vagy pedig otthonokba kerültek, a fiatalok munkahelyhiány miatt külföldre mentek. Azt nem tette hozzá, hogy sok családi ház üresen, elhagyatottan áll. A polgármester úr sokat tett a falu szépítéséért, az igaz, de nem önerőből. Rendezi a falunapot az idegeneknek, mert pl. az öregek, akik fizetik ugyan az adót, semmit nem tudnak belőle. Vagy a Libagalibát, azt is idegeneknek. Jár ki egy héten egyszer a körzeti orvos, patika is van, csak munkahelyteremtés nincs.

Én 1952-ben kerültem Nagytárkányba az alapiskolába tanítani. Nagyon jól ismerem az embereket, 1956-ban megalapítottuk a Vöröskereszt-szervezetet, amelynek aktív tagja voltam 60 évig. Betöltöttem a 84. évemet, és azt tapasztaltam, hogy az öregek egy kis megértést sem kapnak. Igaz, ma már mások az emberek, és más a világ is.

Dobos Piroska, Nagytárkány

Édesanyák köszöntése

„Anyámnak nem gyújtottam gyertyát, / a fényt nem lehet megvilágítani!” (Szabó Magda)

Ez az ünnep azért van, hogy arra is fény essen, aki egész évben világít. Ők pedig az Édesanyák, akiknek köszönetet mondunk mindenért. Anya, mama, ezek azok a csodálatos szavak, amelyeket életünkben elsőként kimondunk. Ez alkalomból a Galántai Kodály Zoltán Alapiskola pedagógusai és tanulói szívet-lelket melengető műsorral ajándékozták meg az édesanyákat és nagymamákat, s a nagy érdeklődésre való tekintettel kétszer is bemutatták. A Művelődési Központ színházterme mindkét esetben zsúfolásig megtelt. A műsor az énekkar fellépésével kezdődött, nagyon sok édesanyának könnyeket csalva a szemébe. Elhangzottak szavalatok, dalok, táncokat mutattak be, nem hiányzott az iskola citeraegyüttese, és élvezhettük az irodalmi színpad színvonalas összeállítását is. A gyönyörű ruhákba öltöztetett szereplők csodálatos előadása ámulatba ejtette a közönséget, amit az vastapssal jutalmazott. Kedves szülők! Már csak azért is magyar iskolában lenne a helye a magyar anyanyelvű gyereknek, mert a műsor alatt annyiszor elhangzott az ÉDESANYA szó, amit máshol nem hallhatnak ilyen csodálatosan. Édesanya csak egy van, azt is egy szóval írjuk, ahogy azt a magyar nyelvet tanító Sipos Béla bácsitól – Isten nyugosztalja! – tanultam annak idején. Más nyelveken csak külön lehet írni, pl. mamička drahá vagy moja. Végül szeretném megköszönni a pedagógusoknak, szereplőknek és mindenkinek, aki részese volt, hogy ez a színvonalas, élménydús, felejthetetlen műsor létrejöhessen.

Krizsanné Kajos Irén, Nagyfödémes

Kedves Vasárnap!

A hatvanas évektől olvasom az Új Szót kisebb-nagyobb megszakításokkal. Persze, akkor még 30 fillérbe került. De nem tudok megválni tőle, főleg amióta megjelent a Vasárnap. Mi, idősebbek nagyon hasznos dolgokat olvasunk belőle, például egyetértek Vass Tibor úrral. Az időátállítással mit szenvednek a kisgyerekek, még alszanak, amikor anyjuk öltözteti őket, mert óvodába, iskolába kell menniük. Olvastam Busánszky Magdolna receptjét a cékláról. Kérem, írják meg a télire való eltevését is.

Nagyváthy Jenő, Nemesócsa