A félelmetes rivális

<p>Gondolom, mindenki ismeri, érti a szót. A rivális az értelmező szótárak szerint magyarul annyit tesz, mint vetélytárs, versenytárs, ellenfél, olyan valaki, aki megpróbálja ugyanazt a dolgot jobban csinálni, mint más.&nbsp;</p>

Mitől volna ez félelmetes? Hisz csak a javamat szolgálja, ha van kivel vetélkedni, ösztönöz a fejlődésre, nem hagyja, hogy megüljek langy fészkemben azzal legyezgetve önnön hiúságomat, hogy minő nagyszerű vagyok. Vannak ilyenek, hajjaj, nem is kevesen, akik alanyi jogon várják az elismerést, mert harminc-negyven éve ők már letettek valamit az asztalra. Jó nagyot. Szóval a rivális, ha előlép, csakis ebből a langyosból ugraszthat ki, és késztet tartalékaink aktivizálására. Versenytársakra mindenkinek szüksége van, aki alkot, vagy valamit elérni szeretne. Olyan valakire, aki megpróbálja ugyanazt a dolgot jobban csinálni, mint én. Mint ahogyan neki is szüksége van rám, ha valóban jobbat akar csinálni, és nem lesöpörni engem a föld színéről. Mert olyan is van. Csakhogy az már nem ellenfél, még csak nem is ellenség, hanem rosszakaró. (Konyhanyelven úgy is mondják, féreg.) Az ellenség ugyanis szemben áll velem, tudok védekezni ellenében, amíg le nem győz, vagy én őt. Nem úgy a rosszakaró! Ő a félelmetes. Aki nem bizonyít, hanem meglop. Ellopja az eszközeimet, a gondolataimat, csal, hazudik, csúsztat, míg célt nem ér. Két fajtája van. Az agresszív, aki kibokszolt ököllel vág a képedbe, szegecses bakanccsal rúg, amikor már a földön vagy, általában nőt, gyereket, szemüveges értelmiségit, vézna idegent, kisebbet, gyengébbet. És van a sunyi, aki szép és jóindulatú arcot mutat, közben hátulról támad, alattomosan. Játékszabályokat nem ismer, nincs eszköz, mely számára elfogadhatatlan volna, észre sem veszed, és letepert. A munkapiacon az ilyen egyszerűen csak üzletemberként határozza meg magát, őt a haszon vezérli, nem holmiféle erkölcsi-etikai kérdések. A magánszférában ő az ügyes kisember, az élelmes, aki mindig oda áll, ahonnan csurran-csöppen, mindig azzal ért egyet, akivel épp beszél. Mindig is ilyen volt az ember, nem most fedeztem fel én, az is köztudott, hogy az érték fémben, kőben, emberben az, ami kevés. Csak bizonyos ciklusonként ez hol láthatóbbá válik, hol elmosódik, most éppen virágkorát éli ismét.

Ez lett belőlünk, a 89-es ifjakból, akárcsak az 56-osokból, 68-asokból, megalkuvó pojácák vagyunk. Úgy tűnik, hős csak az maradhat, aki nem éli túl a forradalmat. Aki túléli, hamar rááll a kitaposott útra, melyen már csak önnön boldogulása vezérli tovább. Megrendít egyáltalán valakit, hogy Pozsony sétálóutcájában (nem a mocskos Bécsben, nem a romlott Nyugat valamelyik no go zónájában!) halálra verhetnek egy fiatalembert? Vagy csak fél szemmel odasandítunk a képernyőre, aha, valami idegen fajta, és esszük tovább a pacalpörköltet? Érdekel még egyáltalán valakit, mi lett Malina Hedvig sorsa, akit tizenkét éve Nyitrán ért hasonló, csak ő túlélte? Hogy ő lett a vádlott, hogy elhagyni kényszerült az országot, s hogy az új hazájában hogy bánnak vele? Emlékszik még valaki arra az egyetemistára, Daniel Tupýra, akit tizenhárom éve késeltek meg, azóta sem tudni, kik? Csak sejteni, mint ahogyan azt is, miért nem kerülnek kézre ezek az erőszaktevők. És nagyon félve kérdezem, gondol még valaki arra a fiatal párra, akiknek május 5-én kellett volna összeházasodniuk, de ezt már soha nem tehetik meg? Mindösszesen azért, mert a vőlegény tisztességesen végezte a munkáját, amivel valószínűleg igen magas körök érdekeit zavarta meg.

Széplakuccán ozsvaldzsuzsi beletop a betonba Csehy-sort jelentette nekem ifjúi korom óta a Széplak utca. Ezt is szétzúzta most öklével-bakancsával az erőszak. Mint ahogy a Duna-part Tupýig a körhintákat jelentette, Nagymácséd Kuciakig a Vasárnapért misét adó Bugyi Máriát, a gyűlölet terjedtével lassan átértelmeződik minden, gyűlnek az elvesztett illúziók. A mi generációnk is, akár az előttünk meg az azok előtt járók, beletörődik, hogy a kortársai sem különbek a Deákné vásznánál, elaltatja lelkiismeretét azzal, hogy mindig is így volt e világi élet. A vak csillag, ez a nyomoru föld hadd forogjon keserű levében, legyint a vén cigánnyal együtt, míg valaki az ő munkáját, az ő gyerekét, őt magát tönkre nem teszi.

Ez félelmetes.

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

 

---------------------

 

A félelmetes rivális azonban soha nem bukkant elő, legalábbis VASÁRNAP délutánonként nem.

Julie Orringer: Láthatatlan híd

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?