A mesék csodálatos életéből

 Azt mondjuk, új lakás, illetve az új lakásunk, mert a lakás maga nem új. És azon gondolkodom napok óta, vajon mit is jelent ez, mennyire valóság ez, és már megint ott lyukadok ki, ahol annyiszor, hogy nem, nem valóság, de benne élünk. Azaz hogy megint benne vagyunk egy történetben, jönnek-mennek körülöttünk a történetek, és mi megadjuk magunkat nekik, mert nem tehetünk másképp. Úgy is mondhatjuk – és akkor pontosabb lesz –, hogy fikció, mert a fizikai valóságban ugyan mi változott attól, hogy néhány papírra aláírások, pecsétek kerültek, mi változott fizikailag ebben a lakásban (leszámítva a benne lakókat), hát mi változott volna: semmi. Mi sem változtunk meg, a lakás sem, az előző lakók sem, csak közösen kitaláltunk magunknak egy történetet arról, hogy ez a lakás eddig az övék volt, most már a miénk. Ilyen egyszerű az egész. Annyi még hozzátartozik a dologhoz, hogy erre a mesére bíróságok és egyéb hatóságok vigyáznak, ha valaki azt állítaná, ez vagy az nem is úgy volt a mesénkben, az bonyolult hivatalos procedúrákat vonna maga után.

Körülbelül így néz ki minden körülöttünk: vannak mesék, amelyekben veszettül hiszünk, kollektíve, és nagyjából fel is tesszük rájuk az életünket. Itt aztán elkezdődik az, amitől annyira veszedelmes az egész, mert amikor feltesszük az életünket ezekre a mesékre, onnan már nehéz megmondani, az egészből valójában mi a fikció, és mi az, ami túl van rajta.

Amikor azt szokták tőlem kérdezni, személyes érintettségem okán, hogyan lehet összeegyeztetni a jogi és az irodalmi gondolkodást, ezt szoktam válaszolni: a fikció egyesíti őket. Mindkettő hihetetlen történetekkel dolgozik. Például mi értelme van annak, hogy ez a lakás itt a miénk, nem? Azaz hogy ide senki nem teheti be a lábát, ha nem akarjuk? A világegyetem nem igazán tudná hova tenni, ha ilyesmivel próbálnánk traktálni, ilyen dajkamesékkel. Mi meg csak így tudjuk kibírni, csak így tudjuk valahogy elmesélni magunknak, mi történik körülöttünk.

Amikor pedig megértünk valamit ennek a mesealapú világmodellnek a működéséből, egyszerre lesz rajtunk úrrá a jegeces rémület és a végtelen nyugalom. A rémület, mert ráébredünk, hogy a meséink milyen ingatag lábakon állnak, és a nyugalom, mert belelátunk, a rendezett mesék mögött kavargó érthetetlen mindenségre semmiféle hatással nem lehetünk (azaz: mivel a része vagyunk, lehetünk, de úgy sem válik érthetőbbé).

Vannak persze dolgok a meséinken túl is, ezek az úgynevezett zsigeri dolgok. Nehéz pontosan körülhatárolni őket, nem is próbáljuk most meg, nehogy aztán végül ismét csak egy csalóka mesénél lyukadjunk ki – mert a mesék ezeket a zsigeri dolgokat is előszeretettel kebelezik be.

Ja, igen, az életünkből is természetesen mesét írunk. Miért, nem az?, értetlenkedhet szegény, összezavart olvasónk. Bólogassunk akkor jó nagyokat, de, az, méghozzá számtalan mese egyszerre. Mert úgy könnyebb elviselni. Ha pedig, mint jeleztük, elkezdtük megérteni, hogyan jönnek-mennek ezek a mesék, mögéjük látunk, már az sem lesz annyira zavaró, hogy tudjuk, csak fikcióval dolgozunk. Mert annak tudunk értelmet tulajdonítani.

Most pedig kinézek a Főrévi út felé, és látom egy darabkáját annak a háztömbnek, ahova ezt a szöveget fogom küldeni, a nagyon is valóságos, nagyra becsült szerkesztőnek. Innen, az új lakásunkból, integetésként. Befejezem, de a történet nem ér véget.