Darabokra szelve

Kettőjük közt a nő, a prostituált Mária mint a vágy titokzatos tárgya. Szász János új filmje, A hentes, a kurva és a félszemű. A húsmágnás szerepében: Hegedűs D. Géza.

Igazi kiskirályként él a jómódú hentes, nem kis vidéki mészárszéke bőségesen termeli a pénzt, amikor egy nap, frissen szerzett nőjével, aki a világ végére is követné őt, hiszen megmentette az életét, beállít hozzá Léderer Gusztáv, hogy visszaszerezze tőle jókora tartozását.

Kodelka nem akar fizetni a félszemű, üldözött exkatonának, de megvenné a nőjét, mert őrjítően kívánja. A pár belemegy a veszedelmes játékba, mert akárhogy is, kell a pénz nekik, Kodelka nem veszi észre, hogy tőrbe csalják.

Hegedűs D. Géza elképesztő külső-belső átváltozással formálja meg a falusi hentest. Sokkolóan meghízott a szerephez, fejét kopaszra borotváltatta, és nem akármilyen bajszot növesztett. Hollywoodban az ilyen látványos átalakulással járó nagy alakításért Oscar-jelölést kap a színész, a forgatás során pedig személyi edzőt és szaktanácsadót. A magyar színész azonban távol áll mindettől. A felkészülés „csináld magad!” akció keretében zajlik, díjat leghamarabb a magyar szakmától kaphat, nemzetközi szinten pedig valamelyik európai fesztiválon. Hegedűs D. Géza meg is érdemel mindenfajta elismerést, a Szász-filmben nyújtott teljesítményével ugyanabba a sorba lépett, ahol Robert de Niro áll A taxisofőrrel, Marlon Brando A keresztapával vagy William Dafoe, John Malkovich, Daniel-Day Lewis bármelyik alakításával.

Milyen képek jelentek meg a lelki szemei előtt, amikor elolvasta a film forgatókönyvét? Visszament a múltba, gyermekkora ibrányi disznótoraiba?

Igen, mind néprajzi, mind gasztronómiai, mind agrokulturális tekintetben megvolt a filmhez illő alapélményem. Jiří Menzel csodás alkotásában, a Sörgyári capriccióban is láthattuk, hogy itt, Kelet-Közép-Európában a disznótor mint alapélmény nem bontható régiókra. Ez már a Monarchiában is mélyen gyökerező kulturális hagyománynak számított. Kodelka Ferenc ravasz, minden hájjal megkent, jó pillanatban jó helyen levő ember, aki az első világháború idején lelépett egy hatalmas pénzösszeggel. Mivel hentes és mészáros volt a mestersége, a háborúban is a hadtápnál szolgált, vagyis ő látta el élelemmel a katonákat. Folyamatosan állatokat ölt, életeket oltott ki. Felszabdalt. Véres hússal dolgozott. Mondja is a filmben a nagy ellenfelével, Léderer Gusztávval való első nagyjelenetében, hogy: „Én látom el hússal a fél Magyarországot.” Azt pedig a történelemből tudjuk: aki eteti a népet, azé az ország. Nagy hatalmú ember ő is óriási életösztönnel és szeretettel, birtoklási vággyal. Elég, ha füttyent egyet, mindenki azt teszi, amit ő akar. Egyetlen gesztusra munkát ad másoknak, de ahhoz sem kell sok, hogy megfossza őket mindennapi tevékenységüktől. Erős testalkatú, az egész világot magáévá tevő ember, nem véletlenül hívja őt Zsírszalonnának Léderer Gusztáv.

De csak addig tűnik erősnek, legyőzhetetlennek, amíg Mária személyében meg nem jelenik az életében a végzet asszonya. Onnantól fogva kiszolgáltatottá válik.

És elpusztíthatatlanná, hiszen minden érzékszervével, testével-lelkével, az agyával, az idegrendszerével a szerelemben, a vágyaiban oldódik fel. Már nem figyel a külvilágra. A szerelem és a halál pedig egy tőről fakadnak. Az anyaméhben fogantunk, és a sírban végezzük. Mindkettő egyirányú. Visszaút egyik esetben sem létezik.

Rövid intervallumokkal három filmszerepet formált meg az elmúlt három évben. Mind a háromban tökéletesen idomult az adott feladathoz. Kamondi Zoltán Halj már meg! című rendezésében alvilági fickó, mai műkincsnepper. Sándor Pál alkotásában, a Vándorszínészekben egy loboncos-szakállas bonviván.

Sötét, de nagy humorú kisember az egyik, nagyszívű színész a másik. És beszédes nevem van mindkét történetben. Zoli filmjében Kövér Lajosnak hívnak, nem véletlenül, Palikánál Kovának, vagyis tűzcsiholónak.

Őket követi most Kodelka Ferenc, akihez harminchat kilót szedett fel. Nem kis teljesítmény!

Mind a három szerepet nagyon élveztem. Még azt is, hogy az utóbbihoz meg kellett híznom. Egyáltalán nem zavart. Amikor elkezdtem próbálni Márai Sándor Hallgatni akartam című darabját a Vígszínházban, már a versenysúlyomnál voltam.

Elhiszi még egyáltalán magáról, hogy képes volt ekkora átváltozásra?

Van egy nagyon érdekes élményem ezzel kapcsolatosan. Eredeti hanggal rögzítettük a felvételeket, de több alkalommal is volt ilyen-olyan zavaró tényező a helyszíneken. Vagy egy repülőgép szállt el felettünk, vagy egy személygépkocsi vagy motor húzott el valahol, vagy a közeli erdőben kezdtek fát vágni. Ezek közül semmi sem illett a film atmoszférájához, akusztikájához. Ezért aztán néhány tekercset utószinkronizálni kellett. El is húzódtak az utómunkálatok majdnem egy évig. Rég túl voltam már a szerepen, Claudiust játszottam a vígszínházi Hamletben, amikor hívtak a filmgyár szinkronstúdiójába. Nagyon távolinak tűnt már minden, amit a vásznon láttam. A figura, akit játszom, az idegállapota, a belső energiája. Egész délután kínlódás volt a munka, miközben a kollégáim, a Léderer Gusztávot pazarul megformáló Nagy Zsolt és a nőjét, Máriát szédületesen alakító Gryllus Dorka kint vártak a sorukra. Egy idő után szóltam, hogy „ne haragudjatok, nekem már mennem kell a színházba, játszani”. „Jó, akkor szánjunk rá két napot a hétvégén – mondták a szinkronos kollégák –, és megcsináljuk.” Ebben maradtunk. Hogy nem hívnak be senkit, csak engem.

És lélekben felkészült a kétnapos munkára.

Mostanában nem járok gyakran a Róna utcai filmgyárba. Nem tudom, miért, a piros 7-esre szálltam fel, arra a buszra, amelyik nem áll meg ott, ahol nekem le kellett volna szállnom. Mivel időre mentem, hívtak, hogy hol járok. „Itt vagyok a buszon, mindjárt ott leszek” – mondtam, de már túl voltam a megállón. A túloldalon azonban egy idő után elfogyott a türelmem, idegesített, hogy várnak rám, és el fogok késni, nem bírtam kivárni a buszt, ezért gyalog vágtam neki az útnak. Mentem árkon-bokron, toronyiránt, kerteken keresztül, hogy végre ott legyek. Szakadt rólam a víz, dühöngtem nagyon, hogy elkéstem. Teljesen ki voltam bukva, kértem, hogy ne haragudjanak rám. Ledobtam a hátizsákomat, és szóltam, hogy kezdhetjük. Szerintem tudat alatt kitermeltem magamban egy olyan idegállapotot, és az is lehet, hogy már a piros 7-esre is direkt szálltam fel, hogy akadályokat állítsak magam elé, amelyeket legyőzve – két nap helyett – fél óra alatt megcsináltam az egészet. Mondanom sem kell: mindenki boldog volt a stúdióban, hogy megmaradt a hétvégéje. Tehát nagyon távol álltam már a forgatástól, amikor újra találkoznom kellett a figurával. Szerencsére az utószinkronos néhány óra gyötrelem, kudarcélmény már működött bennem, és készülve a nagy napra, próbáltam előhívni magamból azokat a dolgokat, amelyek a figurát mozgatták. Így sikerült megoldanom a feladatot. Most ismétlik a Liszt Ferencről készült sorozatot a tévében, nem tudom, hányadszor. Az is nagyon távoli már, hiszen régen forgattuk. Hol van már az a Géza?! Az az angyalhajú, finom, harmatos bőrű, ránc nélküli, törékeny fiatalember, aki Liszt Ferencként végigjárja Európát. Nyilván az egész bennem lakozik, de már olyan messze van! Most tudnám eljátszani az idős Lisztet. Istenem, milyen érdekes lenne!

Most, hogy visszanyerte eredeti súlyát, alkatát, formáját, hogyan tekint arra az útra, amelyet Kodelka Ferencként megtett?

Olyan az egész, mintha egy nagy álomban vettem volna részt, ami nem múlik el nyom nélkül. Hordozod magadban, benned van. Azok a helyzetek, jelenetek, pillanatok, amelyeket vele, általa éltél meg, az a fajta emberi magatartás. És ugye, te te vagy, a szerep pedig szerep. S elég nagy távolság van a te személyiséged és egy ilyen szélsőséges figura között. De bejártad az ő útját is, és már olyan, mintha minden veled történt volna, csak a te személyiségeden átszűrve. S ez erősít, differenciáltabbá teszi az emberekhez való viszonyodat. Megismertem egy embert, Kodelka Ferencet, és rájöttem, hogy nagyon magányos volt, és mindent az ő belső magányából fogalmaztam meg. Mindent, amit a világ felé mutatott. Arca volt, gesztusa volt, vágya, hatalomgyakorlása, érzéki önmegvalósítása, és ez mind ebből az iszonytató nagy magányból és szeretetnélküliségből fakadt. Nincs olyan ember, aki ne volna védtelen. Érzéki és érzelmi vágyai, titkai teszik védtelenné, kiszolgáltatottá. Kodelka a szerelem rabjává válik, annak a csapdájába esik, az öleli magához, az rántja örvénybe, mint bárki mást, aki szeretni tud a világon. Ez a szép az én mesterségemben. Hosszú hónapokon keresztül olyan valaki lehettem, amilyen én magam sosem voltam, és nem is leszek soha. Előbb egy nagy hatalmú üzletember, aztán egy feldarabolt áldozat.