A test mint bizonyíték

<p>Sztárjátékosa lehetett volna a cseh jégkorong-válogatottnak, ha nem fordít hátat a sportnak. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy bekerüljön a legjobbak közé. Máshogy döntött. Tetoválni kezdett. Absztrakt rajzaival stílust teremtett. Első látásra beazonosítható, eredeti stílust.&nbsp;</p>

Lukáš Musil Csehország legkeresettebb és legelismertebb, „tűvel festő” művésze lett. A hokibot után a tűt is letette. Ecsetet vett a kezébe.

 

Lukáš Musil ma már nagy méretű képeket fest. Nonfiguratív képeket, amelyek valahogy mégis az emberi lélek legfinomabb rezdüléseiről beszélnek. Alkotásait Prága egyik legrangosabb kiállítótermében, a Mánes Galériában mutatta meg nemrég a cseh közönségnek, de már budapesti lakosként. Oda költözött ugyanis a kedveséhez, Kerekes Vicához. Szép pár – mondhatja bárki. Együtt mégis ritkán látni őket.

Reggel hétkor, a Szabadság hídon találkozunk. Ott lakik a közelben. Tíz percekre engednek fel bennünket a hídra, épp csak a fotózás kedvéért. Egy hongkongi stáb forgat a Duna fölött. Mi csak akkor kapunk zöldet (a zöld hídon!), amikor a forgatás a híd túloldalán zajlik. „Filmsztár ő is?” – kérdezi a forgalomelterelő rendőr. „Miből gondolja?” – kérdezem. „Abból, ahogy kinéz” – jön a határozott válasz. És igaza van. Lukáš lehetne akár hollywoodi produkciók vonzó színésze is. Mondom is neki, s bár másoktól is hallhatta már ezt, nem húzza ki magát. Szolid, mély érzésű, visszafogott férfiember benyomását kelti. Egyáltalán nem foglalkoztatja a külseje. Észre sem veszi, hogy a szembejövők közül mindenki alaposan megnézi. Én meg látom az arcokon, hogy mindenki arra gondol. Legalább egy ölelésre.

 

Soha nem hokiztam, nem is nézek hokimeccseket, zavar, hogy nem látom a játékosok arcát, és hogy néha kékre-zöldre verik egymást. Hadd ne faggassam hát a jégkorongról.

Már úgyis unom, hogy mindenki erről kérdez…

 

A tetoválásban sem vagyok otthon. Nincs rajtam egyetlen pötty sem.

Tabula rasa.

 

De nem mondom, hogy nem tetszik. Afrikai törzseknél nagyon, vagy egy szédítően szép testen.

Nagyon jó.

 

Ezt most magyarul mondta. Mennyi időbe telt, míg eljutott idáig?

Minden nyelv nehéz (folytatja csehül). A ritmusát kell felvenni. Ha nem volnék zárkózott típus, ha többet volnék emberek között, ha naponta gyakorolnám a nyelvet, már jobban menne. De többet vagyok négy fal között, mint a városban. Itt nincsenek barátaim. Rendkívül magányos vagyok. Vicával pedig inkább cseh–szlovákul beszélünk.

 

Magányos? De hiszen a hoki csapatjáték.

Kapus voltam.

 

Sok gólt kapott?

Kaptam néhányat.

 

Hogyan élte meg?

Nehezen. Az edzésekkel is így voltam. Minden nap pokoli intenzitást követelt tőlem. Az volt a szerencsém, hogy erős bennem a versenyszellem. Szenvedélyes játékos voltam. Ha festek, akkor is magamba zárkózom. Olyankor nem érdekel a külvilág. A profi sport nem szórakozás. Ott fizikailag és mentálisan építkezik az ember. Lélekben egy kicsit sem.

 

Nehéz volt letenni a hokibotot?

Egyáltalán nem. Már a közeg miatt is annyira boldogtalan voltam, hogy stagnáltam. Egy bizonyos naptól fogva időpocsékolásnak éreztem az egészet.

 

Melyik volt az a nap?

Hivatásos játékos lettem. Addigra azonban kihunyt bennem a szenvedély. Pénzért valahogy értelmét vesztette a játék. Dolgozni mentem.

 

A tetoválás nem munka?

Nekem játék. Tűvel és testtel.

 

Hogyan kezdte el?

Egy évig tanultam otthon. Előbb narancshéjon, az ugyanis olcsóbb, mint a disznóbőr, és hasonlít a struktúrája az emberbőrére. Aztán magamon, a combomon, majd a barátaimon. Megcsináltam nekik, amit akartak, fizetségként pedig 30 négyzetcentiméteres szabad testfelületet kértem tőlük, amelyen a saját ötleteimet valósíthattam meg. Két fivérem van. Az egyikük testén is gyakorolhattam. A másik nem engedte meg. Ő konzervatívabb. De már neki is van két pici tetkója.

 

Kész művészeti alkotás, amit a testén hordoz. A nyakán, a karjain, a kézfején, az ujjain.

A többit csak Vica láthatja.

 

Peter Greenaway filmjét, a Párnakönyvet látta?

Nem.

 

Nézze meg. Teleírják benne a főszereplő testét.

Nekem A medence a kedvencem Delonnal. És a Zorba, a görög.

 

Fájt, amikor a nyakát „díszítették”?

Ez nagyon érdekes. Minél több tetkója van az embernek, annál inkább érzi, ahogy dolgoznak a bőrén, annál kevesebb benne az adrenalin. Nekem idős embereken is tetszik a tetkó. Története van a testnek, egy-egy mintának, jelnek, ábrának, szövegnek.

 

A régi nagy festők közül ki a kedvence?

Caravaggio. Vele el tudnék beszélgetni egy vacsoraasztalnál. Érzékeny bűnöző volt, még gyilkolt is. A fénnyel csodálatosan bánik.

 

Mint Ivan Pinkava, a híres cseh fotóművész.

Jó társítás! Egyszer fotózott egy lányt, akivel korábban én dolgoztam. A legjobb tetkóimat viseli magán. De ő is érdekes, a lány! Pinkava sem tudott elmenni mellette.

 

Nagy találkozás lehetett az önöké is, Vicával. Melyiküknek akadt meg a szeme a másikon?

Maradjon ez kettőnk titka. Nem beszélünk róla. De nem sokkal utána már együtt ebédeltünk Prágában. Ő akkor Bécsben forgatott, ott aztán meg is látogattam. Azóta együtt vagyunk.

 

Melyik filmjét szereti a legjobban?

Az Esőtündért.

 

És melyiket a legkevésbé?

A karácsony szárnyait. De nem őmiatta. Ezt ő is tudja.

 

Szép helyen laknak itt, Budán. Gellért-hegy, Duna-part, közel a belváros. Hányadik évét tölti itt?

A harmadikat.

 

Mi maradt meg abból a napból, amikor először jött ide?

Busszal jöttem. Reggel. Egyedül. Vica a Gellért Szálló előtt várt, ahova metróval jöttem. Első látásra megszerettem a várost. Már ahogy jött át a busz Budáról. De akkor még nem is gondoltam rá, hogy itt fogok élni. Egyikünk sem tudta, hogyan fog működni a kapcsolatunk.

 

Azóta jól működik.

Az első két mondatot gyorsan megtanultam magyarul. Szeretlek, csillagom! Nem tudok magyarul. A többi már nehezebben ment. De teát kérni is tudok már, zöld teát. Mivel két nyelv is összeköt bennünket, kevesebb magyar szó ragad rám, mint amennyi már ragadhatott volna. Ha többet használnám Vica nyelvét, előbbre tartanék. Vagy ha többet lennék társaságban.

 

Mi a legnehezebb magyar szó, amelyet már ki tud mondani?

Szén-sav-men-tes.

 

Hány hétig, hónapig bírja Prága nélkül?

Ha elkap a vágy, buszra ülök, és megyek. Pár ember folyamatosan hiányzik az otthoniak közül, de ha már velük vagyok, és látom, hogy minden rendben, már húz is vissza a szívem Vicához. Általában háromhavonta utazom haza.

 

Prágában ugyanolyan képeket festene, mint Budapesten?

Biztos, hogy nem. A hely, a környezet hatással van rám. Inspirál. Budapesten jobban lüktet az élet, itt szabadabban lélegzek. Imponáló a város ritmusa, építészete. És nem érzek bűntudatot, ha félrevonulok, magamba zárkózom. Otthon ez nehezebben megy.

 

Vica közelsége mennyire inspirálja az alkotásban?

Magamból merítek. A belső energiáimból. Az érzéseimből. Nem kell lemennem a Dunához, hogy egyedül lehessek. Ha Vica itthon van, akkor is meg tudom teremteni magamnak a belső egyedüllétet. Festeni pedig a műteremben szoktam, ami máshol van. Negyven percre a lakásunktól.

 

Elhatározás dolga volt, vagy magától értetődő, természetes folyamat eredménye, hogy a tetoválást abbahagyva a festészet mellett döntött?

Nehéz kérdés. A tetoválásnak a hokihoz is köze volt. A hoki játékszabályok összessége, fegyelem, napi edzések sorozata, rend. Tudod, mikor hol van mérkőzés, a szerződésed több évre szól. Mindent látsz előre. A tetoválás totális szabadság. Fejlődhetsz, minden a te kezedben van. De mindkét dolog az emberekhez köt. Tizenöt évig szinte le sem jöttem a jégről. Meguntam. Ugyanaz a feladat, ugyanazok a szabályok. A tetoválásban minden lenyűgözött. Ahány ember, annyi történet, annyiféle test, annyiféle kívánság, elvárás. Az igazi szabadságot az alkotásban találom meg. Nem kell megfelelnem semmiféle igénynek, csak a magam elképzeléseinek. A tetoválás során nagyon erős volt az egóm. Rábeszéltem a személyt, hogy mi mutatna jobban a testén. Meg voltam győződve róla, hogy amit én gondolok, amit én ajánlok, az jobb, mint az ő ötlete. Csakhogy a tetováló feladata nem az, hogy valami olyat hozzon létre, ami neki tetszik, hanem annak imponáljon, aki felkéri őt erre a feladatra. Az illető elmondja, mit akar a testén látni, nekem pedig teljesítenem kell a kérését. A vászon előtt nincs ilyen.

 

A test is egyfajta vászon, a vászon is egyfajta test.

Amikor festeni kezdtem, azt gondoltam, hogy ugyanazt viszem majd a vászonra, legfeljebb nagyban, amit addig a testekre vittem. De a tetkó tartalmát a megrendelő adja meg. Aztán vagy elfogadja az ötletemet, vagy nem. A műteremben egyedül komponálom meg a tartalmat. Azok a rajzok, amelyeket a testekre vittem, a vásznon nem működnek. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a kettő nem ugyanaz. Azóta mások a képeim, vizuálisan különböznek a korábbi rajzaimtól. Vannak kisebb méretű munkáim is, ezek általában fekete és vörös tus- vagy tollrajzok. A bőrön is ezzel a színkombinációval dolgoztam a legszívesebben. Ma már egy 3 x 2 méteres vászon előtt érzem igazán szabadnak magam.

 

Nincs visszaút?

Nem állítom. Most másfele tekintek. Vannak pillanatok, amikor eszembe jut néhány nagy találkozás, jól sikerült munka, s hogy az illető személy az élete végéig a testén hordja, a bőrén viseli, de már más úton járok. Voltak örömteli pillanataim a Mánes Galériában is, Prágában. Láttam az arcokon, hogy értéke van annak, amit csinálok. Hogy valami pozitívat adtam. Folytatnom kell, azt érzem.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?