<p>Tavasz van, nyárelő. Napról napra zöldebb a természet, érezzük a kellemes tavaszillatot, s mihelyt hajnalonként világosodni kezd az ég alja, különféle madárfajok trillázása, csiripelése tölti be a tájat. Gyalogosan vagy biciklivel körbejárni a falu határát, gyönyörködni a természet szépségében, az évszakok változatos pompájában nagyszerű érzés. </p>
Egy ilyen túra után sokkal jókedvűbben, mintegy feltöltődve tudja folytatni az ember a munkát. Sokan nem is gondolnák, de egy tanyavilág szépsége, a körülötte lévő természet, a csodálatos vidék rabul ejti az embert, s némiképpen megnyugtatja a háborgó lelkét is.
Ha lehunyom a szemem, képek sokasága tárul elém. Tekerem a bicajt a kavicsos töltésen, szívom magamba a táj illatát, békéjét. Nem érzem a fáradságot tizenvalahány kilométer után sem. Megérkezem a célhoz, egy kisebb tisztáson találom magam. A hely kimondhatatlanul gyönyörű, ahol nyugalmat árasztó, romantikus vízi világ tárul elém. A túlsó partról csónak jön, értem, értünk, a meghívott vendégekért, hogy átvigyen bennünket. Békésen ringatózva partot értünk, majd egy ösvényen haladva valami olyan érzés tölt el, mint amilyenben Timár Mihálynak lehetett része, amikor kikötött a mesebeli Senki szigetén. A vadregényes festői táj látványa semmihez nem hasonlítható, s csak azt érzem, igen, én itt akarok maradni. A dombon takaros kis házikó, az egyetlen kikeleti, amelyet az árvíz megkímélt, a kertben százéves gyümölcsfák, amelyek ha beszélni tudnának, elmondanák, hogy annak idején a gazda a nadrágja szárában menekítette át őket a tanyára. Mindenütt gondosan ápolt fűtakaró, rengeteg virág, és a Mátyás-fa, melynek hatalmas törzsén már látszik a korhadás, ennek ellenére az ágait az ég felé emeli büszkén, mintha csak a napot kívánná megérinteni. Rövid időn belül Guszti bácsi különleges, hetedhét határon híres lecsójának és Marika foghagymás lángosának illata keveredik a tanyasi tiszta levegővel, majd kerül az asztalra pácban érlelt sült hús, házilag nyújtott túrós rétes is. Az asztal körül ülve megáll az idő, se vége, se hossza az emlékezésnek a régmúlt tanyavilág viszontagságos, semmihez nem hasonlítható történeteiről, amelyeket az unokák adnak tovább a látogatóknak. Laci, Sanyi és Esztike marasztalnak bennünket, de sötét felhők gyűlnek az égen, így fájó szívvel búcsúzunk, ígérve, hogy megyünk még, boldogan. Csónakba ülünk, teszünk még egy kört, majd elbúcsúzunk.
A képek sokasága nem fantázia szüleménye, hanem a valóság, mert igen, létezik Kikelet, a Violák csodás birodalma, ahol egykoron a pici házban kilenc gyermek sírása keveredett a libagágogással és marhabőgéssel. A családfő egy kistermetű, bajuszos ember volt, de amikor megkapta a deportálási parancsot, a népes családot saját maga telepítette át a nagyszigeti oldalról a túlpartra, majd a közeli Aszódon bújtak meg mindaddig, amíg veszélyes volt a visszatérés. A gyerekek felnőttek, szép lassan kirepültek a tanyasi világból, és a szülők halála után az enyészet vette birtokba azt a portát, amelyet az árvíz sem tudott lesöpörni a térképről. Hosszú évek teltek el, amikor az unokák felfedezték a szigetben az értéket, a szépséget, és sok munkával paradicsommá varázsolták, ahol kipihenhetik a dolgos hétköznapok fáradalmait, ahol horgászhatnak, ahol a Violák találkozót szervezhetnek, akik között minden generációból orvosi diplomát szerez egy-két családtag. Valamit jól csináltak az ősök, az utódok büszkék lehetnek rájuk. Én magam pedig arra vagyok büszke, hogy részese lehettem a kikeleti csodának, amihez foghatót azóta sem láttam.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.