Egy passzív ház aktív asszonyánál

Ennyire sokrétű személyiséggel még nem találkoztam. Rendkívüli a kézügyessége, nemcsak képeket fest, hanem már selymet is, csodás tortákat süt családja, barátai számára, hetente fut, s ha mindez kevés volna, 50. születésnapján valóra váltotta élete nagy álmát: megjárta az El Caminót. Mindemellett szerény, csupa szív ember.

Öt éve lakik Ebeden férjével, Jóskával s lányaival, Lilivel, Rozival és Emmával, egy újonnan épült családi házban. Már a ház külseje sem átlagos. Kör alakú, úgynevezett passzív ház. Ilyennel sem találkozni akárhol.

Honnan jött az ötlet a passzív ház építéséhez, kinek az érdeme?

Az ötlet Jóska fejében született meg egy beszélgetés alkalmával, mikor lányaink kiprovokálták: „Apu! Te is alkoss valami maradandót!” Ekkor férkőzött be a gondolataiba egy olyan családi ház képe, mely nem szennyezi a környezetet, és a lehető legkevesebb energia kell a fenntartásához. Gépészmérnökként végzett a Pozsonyi Műszaki Egyetem, s elhatározta, bebizonyítja magának is, hogy meg tudja csinálni, megépíti a házat saját elképzelése szerint. Legalább három éven keresztül minden szabadidejében számolt, tervezett, rajzolt, mire megszülettek a már ránézésre sem mindennapi, kör alakú ház tervei. Úgyhogy ez teljes mértékben az ő érdeme. Akkor még Párkányban laktunk egy háromszobás panellakásban, mindkettőnk családjától távol, én ugyanis a bodrogközi Bélyből származom, Jóska pedig a mátyusföldi Farkasdról.

Hogy kerültetek ide?

Pozsonyban az egyetemen ismerkedtünk meg, alakult ki köztünk a szerelem, aminek házasság lett a vége. Mindketten Párkányban, az akkori papírgyárban kaptunk munkát. Nagyon szeretjük ezt a vidéket, jó, hogy ide vezérelt a sors.

Visszakanyarodva a házhoz: az udvarban kialakított virágágyások, a konyhakert elrendezése is szorgos, hozzáértő kezekre utal.

Gyerekként mindketten sokat segítettünk szüleinknek, így nem áll tőlünk távol a kertészkedés, az udvari munkák. Kedvenceim a rózsák: szinte a megszállottjuk vagyok. A saját frissen termesztett zöldség, gyümölcs ízéhez sem lehet a boltban kaphatóét hasonlítani. Így észrevétlenül mindkettőnknek hobbijává vált a kertészkedés, és elmondhatom, élvezettel csináljuk.

2016-ban a párkányi buszmegállóban láttam egy hirdetést, mely Mészáros Eleonóra festő kiállítására invitált. Nem tudtam, honnan ismerős a név, aztán mikor körbevezettél az elkészült házban, s a falakon megláttam a lányaidról készült festményeidet, vágott hirtelen a tudatomba, hogy ez te vagy, Nórika! Mikor kezdtél el festeni?

Rajzolni már gyerekkorban is szerettem; ez nálunk apai ágon öröklődött, benne van a génjeimben. Az olajfestéssel később a lányaim születése után kezdtem el foglalkozni, de az utóbbi időben keveset festek, ez valahogy háttérbe szorult.

Cukrászkodsz is. Honnan az ötlet a szebbnél szebb torták készítéséhez? 

Mindig szerettem sütni. Pár éve vásároltunk egy kürtőskalácsbódét, s a vállalkozás elengedhetetlen részeként kijártam Pozsonyban a cukrásziskolát. A végén rájöttem, hogy talán mégsem a kürtőskalácssütés a vágyam, hát eladtuk. Ekkor állandósult bennem a tortasütés szenvedélye, az ízek, formák iránti vonzalom. Rájöttem, hogy ebben tudom a leggyorsabban viszontlátni elvégzett munkám eredményét, hiszen mindjárt nézhető, ízlelhető; így teljes mértében ki tudom élni a kreativitásomat.

Te most akkor valójában cukrász vagy?

Nem, csak hobbicukrász. Főállásban magánvállalkozó, ez teljesen más terület.

Amikor megmutattad a saját festésű selyemsálaidat, már csak ámultam.

Ötvenedik születésnapomra ajándékba kaptam egy budapesti selyemfestő tanfolyamra szóló kétnapos utalványt. Teljesen új iránynak tűnik, amelyet érdemes lenne továbbfejleszteni.

Emlékszem, munkából tartottam hazafelé, mikor hosszabb idő után a kerítés melletti virágoskertet kapáltad. Akkor mesélted kipirult arccal, hogy Spanyolországban jártál, az El Caminón.

Régi álmom volt a spanyol út. Gondolatban sokat foglalkoztam vele, elolvastam mindent, amire a témával kapcsolatban ráakadtam, de valahogy mindig elodáztam, folyton kibúvókat kerestem. Aztán ahogy közeledett az ötvenedik születésnapom, lányaim buzdítására nekifogtam a megvalósításának. Indulás előtt egy-két hónappal megvettem a megfelelő cipőt, elkezdtem a gyalogtúrákat Párkány és Ebed közt a munkahelyemre. Összeállítottam jól átgondolva a felszerelést, mely elfért a hátizsákomban, majd 2016. szeptember 11-én repültem Barcelonába, és onnan továbbutaztam Saint-Jean-Pied-de-Port-ba, Franciaországba. Másnap reggel kezdtem el az UTAT. A célpont Santiago de Compostela volt. Egy hónapig tartott, október 11-én érkeztem meg Compostelába, s onnan még tovább folytattam zarándoklatom az Atlanti-óceán partjáig Muxiába. Ez alatt az idő alatt sikerült legyalogolnom 850 km-t. A napi átlagom 30 km volt. Élményeim sorát nehéz volna elmesélnem. Talán a legnagyobb nyomot az hagyta bennem, mikor Pamplonába érve a harmadik napon megismerkedtem az érsekújvári, 74 éves Marikával. Elnyerte minden csodálatom, hogy életkora ellenére neki mert vágni, nem félt a viszontagságoktól és attól sem, hogy nem beszélte a világnyelveket. Aztán a húszéves, Erdélyből származó magyar fiútól is sokat tanultam, talán a hasonló gondolkodásunk révén: mindketten kisebbségben élő magyarok vagyunk. Ők voltak rám legnagyobb hatással a sok-sok érdekes ember mellett. Akadtak, akik csoportba verődve mentek, de általában az úton egyedül vagy kis csoportban zarándokoltak az emberek. Ismerkednek egymással a különböző népek, kultúrák. Én utam nagy részét egyedül tettem meg, így jobban tudtam figyelni testem rezdüléseire és a gondolataimra. Úgy terveztem, növelem a napi távot, aztán az út közepére begyulladt a lábszárizmom, és lassítanom kellett. Így figyelmeztetett a szervezetem, hogy hoppá, nem vagy már húsz! Egy hétig tartott, míg rendbe jött, de utam naponta folytattam, nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom. Felejthetetlen élmény volt a végén Compostelába érkezve, a naponta célba érők számára tartott katolikus mise, ahol mindennap felolvassák, hányan, hány országból fejezték be zarándokútjukat. Ez az az érzés, melyet meg kell élni, szavakkal nem lehet kifejezni.

Tanulság?

Hogy sosem a kor számít, hanem a dolgokhoz való hozzáállás, az elhatározás. Fel kell mérni az erőnket, észre kell vennünk testünk jelzéseit, lelkünk rezdüléseit, a belső hangot. Arra jöttem rá, hogy ezt bárki meg tudja csinálni. Felemelő érzés volt látni, hogy a hetvennégy, a húsz- és én, az ötvenéves egyszerre értünk célba. 

Életre szóló élmény lett nekem ez az út. Mindenki másért érkezett, volt, aki azért, hogy átgondolja az életét, vagy válaszút előtt állt, sokan változtatni akartak, voltak, akik válaszokat kerestek kérdéseikre, akik kérni jöttek vagy hálát adni. Mint én is. Hálát akartam adni az égieknek és a földieknek, a családomnak az eddigi életemért. Mert ha az égiek és a családom nem állnának mellettem, nem biztos, hogy én ÉN lehetnék.