Állunk rendelkezésére!

Ad Hair, Kvázirekonstrukció, Szomorú esküvő

Milos Forman Oscar-díjas rendező Hair (Haj) című filmje annak idején engem is felettébb meghatott. Ugyancsak régen láttam, így a film tartalmának részleteire már nemigen emlékeztem, ezért nagyon megörültem, mikor a Vasárnap 17. számát fellapozva rájöttem, hogy a vezércikk olvasása közben felfrissíthetem emlékeimet. Köszönet Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő asszonynak, hogy Látszólag a szabadságról című írásának témájául éppen e remekműre való visszaemlékezést választotta. Szerintem a film mondanivalója máig időszerű. Igaz, nehéz párhuzamot vonni az akkori és a mai fiatal generáció tettei között. Annyi azonban bizonyos, hogy ha kell, a fiatalok napjainkban is bátran síkraszállnak az erőszak ellen, általában hajasan, de nem ritkán kopaszon is.

A Koperta rovatában közölt Kvázirekonstrukció című írásában Szabó István kassai olvasótársam is fején találta a szöget. A közhiedelemmel ellentétben valóban nem történt kormányátalakítás. A március 15-én lemondott Robert Fico vezette kormány helyére a köztársasági elnök március 22-én a Peter Pellegrini által alakított kormányt nevezte ki. Tehát csupán alkotmányos úton végrehajtott kormányváltásnak voltunk tanúi. Az is igaz, hogy az új kormány minisztereinek nagy részét a régi kormány tagjaiból verbuválták. A kormányváltás ilyenforma kivitelezése azonban nem egyedi eset, megtörtént már máskor és másutt is. A valódi kormányátalakítás nem pusztán személycserével, hanem általában a tárcák átalakításával és a testület működésének gyökeres újjászervezésével jár.

Tavaszi napjainkban a társadalom újabb válságát éljük. A politikai csatározások közepette nehéz igazságosan megítélni a forrongó polgárok tömeges tiltakozásának hangot adó ellenzéki pártok jogos és jogtalan követeléseit. Az események egyik legjózanabb értékelése talán Vass Tibor köbölkúti olvasótársamnak köszönhető, aki mindezt a Vasárnap 16. számának Koperta rovatába iktatott Ad Szomorú esküvő című írásában közli. Való igaz, a parlamentáris demokráciában helytelen a demokratikus elveket paradox módon érvényesíteni. A populista jelszavakkal fűtött közhangulat nyomására félidőben képtelenség mindenáron lecserélni a demokratikus úton megválasztott parlamenti képviselőket és leváltani a demokratikus úton kinevezett kormányt. Hasonló események zajlanak a nemrég tartott parlamenti választások után Magyarországon is. A választási kampányban részt vevő ellenzéki pártok nem tudtak egységet teremteni, csupán civakodni. Az LMP vezetői a választások után még össze is verekedtek. Így nem csoda, hogy a káoszt gerjesztő pártok nem szereztek elég voksot, és a választók többsége inkább a stabilitást kínáló pártokra adta le a szavazatát.

Krisztián József, Losonc

S. O. S. – Győzött a demokrácia!

Most másodszor. Először 89 novemberében, minekutána eldurvultak („k”-val). Most pedig a köztársasági elnökünk azt hiszi, ráadásul el is butultunk, kijelentésével, hogy demokratikus úton, szavazatokkal legyőzettek a jobboldali szélsőségek. Viszont másfelől teret nyertek és hódítottak a függetlenek. Növekvő számarányuk aggasztó. Magyarul, meghatározatlan politikai irányzatú meg érzelmű egyedek (nem tudni, ki fia-borja), akikről nem tudhatni, milyen ígéretek kecsegtetésével nyerték meg a választóikat. Hm? Hogyan s miképp lesz ezekből az új kiskirályokból Smert leváltó, országra szóló akarat, el nem tudom képzelni.

Aki járt legalább egy szemesztert politológiára, az tudja, hogy a szavazók elvhűbbek, mint akire szavaznak. Pláne ma, a megélhetési politikuséknál. Megtörténhet, mint annyiszor, hogy megmentettük a tortánkat (a demokráciát) a lódarazsaktól, aztán a hangyák minden turbózümmögés nélkül eltüntetik, mire fel/ráébredünk. Még pár sort, ha megengedik, a megélhetési politikusról. Ez az a fajta mostanság – mondjuk, volt vállalkozók –, akiknek úgymond, körmére ég a gyertya. Fogja magát, és bemenekül a politikába. Ott aztán addig sürgölődik-forgolódik, mígnem szert tesz olyan kapcsolatokra, amelyek közbenjárására megússza a teljesen jogszerű felelősségre vonást.

Akár tetszik, akár nem, folytatom az ünneprontást azzal, hogy nem veszem be a magyarázatot, hogy a Fico vezette Smer vesztett, és ez egyúttal megkérdőjelezi győzelmüket a legközelebbi egész országos választásokon. Megengedem, a Smer meglehet, vesztett, de Robertko sosem működött elemre, ő nyert. Mégpedig időt nyert, mialatt befolyásolhatja a közvélekedést saját önnönmagáról mint él/munkás (sztahanovista) és más hasonló szereplésekkel. Magam azon sem lepődnék meg, ha beállna konyhalánynak az üdvhadseregbe (mint O. V. a kolbászfesztiválokon). Ilyesformákba magára vonva a közfigyelmet, megnyergelve a közhangulatot egyúttal megbűvöli, azaz megrontója lesz a kormányváltó (köz?)akaratnak. Hasonlóan, mint a Károly Róbert uralkodása előtti kiskirályoknál, kik közül egyik sem tudta, mit akar, csak azt tudta, nem azt akarja, amit az a másik. Ezekből a kiskirályokból (függetlenekből, azaz zugpolitikusokból), ki nem sejthető irányultságaikból nemigen lesz kormányváltó országos közakarat.

Robert Fico plusz erőre kaphat, ha a függetlenek közül csak egyetlenegyről is bizonyítható lesz, hogy nem az a gáncs nélküli lovag, és így hitelét veszti az összes többi. Hiszi, nem hiszi, már a malmok erre hivatottak, beindultak. Ezekbe beleesni legesélyesebb szerencséje a besztercei győztesnek lesz. Végül a mélynemzetérzelem lesz kovásza a zugpolitikusok kormányváltó országos közakaratának. Csak ne legyen igazam!

A Dumás

Visszaemlékezés 1968-ra

1968. január 6. Bor u Tachova-Vysočany. Reggel hatkor az ébresztő után teljes harci felszereléssel engem és még egy cseh fiút beültettek egy katonai terepjáróba, és a 70 km-re levő Plzeňbe szállítottak. Itt várt ránk egy Tatra 111-es teherautó, platóján 18 katonával, és bizonyos parancsok után ebből a délnyugati katonai körzetből nekivághattunk egy kb. 250 km-es útnak, melynek végcélja egy északnyugati fürdőváros, Jáchymov volt, de még onnan is tovább haladva egy szerpentines hegyi úton, a nem éppen emberséges, szögesdrót kerítéssel körülzárt valamikori uránbánya barakkjainál álltunk meg. Így lettünk szemtanúi egy kb. 20 évvel azelőtti korszaknak, amikor ezek a barakkok politikai foglyoknak adtak szállást, akik kényelmetlennek bizonyultak a második világháborút követő elitnek. Igaz, mi vagy százan egy fél évre altiszti iskolába kerültünk egészségügyi szakon, így biztosítva be a nyugatnémet határszakasz egészségvédelmét az akkori katonai alakulatoknál. Akkor még csak sejtettük a politikai helyzet komolyra fordulását. Kétméteres hóréteg borította területre csöppentünk, és a szálláshelyünket csak kemény hólapátolás után foglalhattuk el az akkori mínusz 20 fokos hidegben, mert a fűtést csak másnap tudtuk beindítani. Csak a behavazott táj, a gyönyörű tiszta kék égbolt napsugárban szikrázó képe jelentett vigasztalást. Olyan kék égboltot a mai napig nem láttam sehol, amit a helyiek azzal magyaráztak, hogy az uránkitermelésből visszamaradt hulladék sugároz még, az pedig végeláthatatlan halmokban terült el, úgymond, a lábunk alatt. Az előző történelmi eseményt azonban feledtette velünk a sok tanulás, de a kimenők alkalmával a síelés is, utána pedig a bálozás a környékbeli, valamikor szudétanémet területhez tartozó településeken üzemeltetett könnyűipari létesítmények (pl. kesztyűgyár) szőke hajú, kék szemű leányalkalmazottaival. Így telt el a kezdetben hosszúnak tűnő hat hónap. Persze üröm is keveredett bele a végére, mert június 30-án a hazaszállításra várva elromlott az a bizonyos Tatra 111-es, és mi felsorakozva (Gombaszög helyett, mivel akkor volt a dal- és táncünnepély) a szabad barborkai ég alatt töltöttem az éjszakát társaimmal. Mint már írtam itt, megfordult a fejemben a „dezertálás” lehetősége. Persze, a józan eszemre hallgattam, és másnap megint Plzeňt érintve, estére már Bor u Tachova-Vysočany betonkerítéssel övezett laktanyájában aludtam ki magam. Az altiszti iskolában tanultakat így átruházhattuk a 10 szanitécre, akik az alakulatunk századainál gyakorolhatták a megtanultakat. Mi ketten pedig a gyengélkedőn végeztük mindennapi teendőinket. Így jött el az augusztus 20-a éjszakája, amit a század szállásán töltöttünk. Mint derült égből a villámcsapás lepett meg a hír: Itt a Vltava rádióállomás. Őrizzék meg nyugalmukat és körültekintésüket. A Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság, Bulgária és a Szovjetunió megszállták hőn szeretett hazánkat, Csehszlovákiát. Ne tanúsítsanak ellenállást! Ez volt a hivatalos verzió. Először azt gondoltuk, egy rádiójátékot hallunk, de mivel többször egymás után aktuális idővel megismételték a hírt, bizony a háború szele csapott meg bennünket. Másnap reggel, az ablakon kinézve, a kerítésen kívül 58 tankkal voltunk körülvéve, az ágyújukat kaszárnyánkra irányítva „védtek, őriztek” bennünket „testvéreink”!

A következő epizód az aktuális időpontnak megfelelően

Bokros Gyula, Szilice szülötte, Vígtelke lakosa

Márciusi események Kassán

12-én, vasárnap délelőtt koszorúzási ünnepségre került sor a Csáky–Dessewffy palota udvarán a 2001-ben felállított Esterházy János-szobornál. A Kassai Polgári Klub szervezésében Palencsár Ildikó elnök köszöntötte a résztvevőket, az ünnepi beszédet Haraszti Attila, Magyarország kassai főkonzulja mondta, az imát Pásztor Zoltán püspöki helynök tartotta.

19-én délelőtt A családok pasztorációja a 21. század kihívásaival szemben címmel a Kassai Főegyházmegye konferenciát rendezett a Rózsahegyi Katolikus Egyetem Kassai Borromei Károly Karának szemináriumi termeiben. A konferenciára Bernard Bober kassai érsek még tavaly a magyarországi látogatása alakalmával meghívta Erdő Péter bíborost, aki így a konferencia fő előadója lett. Kitűnő szlovák kiejtéssel felolvasta köszöntőbeszédét, majd olasz nyelven tartotta meg másfél órás előadását, melyben kiemelte, hogy a türelmet, a másikra való odafigyelést, a másikért való áldozatvállalást a családban lehet a legjobban megtanulni, azért is támogassuk a családokat, hogy minél többen ebbe nőhessenek bele, mert ez visszaigazolódik aztán a társadalom életében is. Este a Szent Erzsébet-székesegyházban latin nyelvű szentmisét mutatott be a főegyházmegye püspökeivel és papjaival.

26-án II. Rákóczi Ferenc születésnapjára emlékeztünk a Rodostói-ház udvarán a fejedelem szobránál. Ünnepi beszédet Balassa Zoltán kassai újságíró, történész tartott. Sajnos, mint az utóbbi években majdnem mindig, Kassán, Rákóczi városában, aránylag kevesen voltunk. Este a történelmi városháza nagytermében a Thália Színház szervezésében ünnepi műsor zajlott az 1848–49-es szabadságharcra emlékezve.

Buday Ernő, Kassa

Kedves Vasárnap!

Mivelhogy olvasója vagyok az önök lapjának, amely hovatovább egyre érdekesebb és színvonalasabb, úgy gondoltam, megírom, hogy az én érdeklődésemet legutóbb két cikk keltette fel. Az első a Molnár Mária ref. diakónusról szóló. Néhai édesanyám, aki 1920. május 3-án született, mivel árva leány volt, a kiskoszmályi református árvaházban nevelkedett. Így hát gyerekkorában személyesen is találkozott a nevezett Molnár Máriával. Az árvaházban pedig működtek a vasárnapi iskolák, bibliaórák. És mit ad az Úr? Azt, hogy a zsenge gyerekkoromban szívembe ültetett hitnek mustármagja nőtt-növekedett, amíg 41 évesen, amikor megtört életemben kerestem az Urat, bizony, az Úr talált meg engem. 1990-ben elhívást kaptam a teológiai tanulmányokra a komáromi Kálvin János Teológiai Intézetben, ahol 1993-ban végezhettem. Mindez súlyos balesetem után történt, rokkantan, könyökmankóval utaztam vonattal és busszal Léváról az előadásokra. Bizony néhai édesanyám is kérdezgette: lányom, jól meggondoltad te ezeket? Én meg azt válaszoltam: Mama, én nem tudom, hogy lesz, de úgy érzem, oda kell mennem, és tudom, hogy az Úr velem lesz és megsegít. És így is lett. 1995-ben jelentkeztem Nyitrára távúton a Konstantin Filozófiai Egyetemre, ahol 1998-ban volt a promócióm 49 évesen, és attól kezdve 2015-ig voltunk együtt néhai férjemmel, Pállal, aki súlyos betegség után 64 évesen elhunyt.

A második cikk pedig, amint az elején jeleztem, az Andrássy grófnéról szóló. Hálát kell adnunk felbecsülhetetlen kincsünkért, örökségünkért, és megismertetni az utánunk jövőkkel is. Ezekért önöknek hála és köszönet.

Nagy Márta, Vámosladány