<p>Évekkel ezelőtt felkért a Katedra folyóirat akkori főszerkesztője, Bodnár Gyula, kapcsolódnék bele egy, a <em>kedves filmem</em> vagy a <em>legmeghatározóbb filmélményem</em>, valami ilyesmi néven náluk futó sorozat egy részének megírásába. Megtisztelt, hogy gondolt rám, s mivel tényleg volt (van!) ez a legmeghatározóbb filmje életemnek, megírtam a Hairt. </p>
Milos Forman Oscar-díjas rendező halálhírére a szokásos gondolat után (mennek, egyre csak mennek…) ez jutott az eszembe. Előkerestem hát, mit gondoltam róla akkor, és bizony, továbbra sem változott semmi. Hacsak… (de azt most hagyjuk). Úgyhogy e katedrás szövegemet a Milos Forman iránt való tiszteletből, az ő emlékére megosztom Önökkel is.
Azt a katartikus élményt azóta sem tudta felülmúlni semmi, amit akkor éreztem, amikor tizenévesen először néztem meg időközben klasszikussá vált filmjét, a Hairt. A keleti blokk országaiban sokáig tiltólistán volt, s egyszer csak Magyarországon vetíteni kezdték. Budapesten tanuló egyetemista bátyám vitt el rá, a gimnazista lánykát azzal, hogy miközben nézem, gondolkodjam is. Arra már nem emlékszem, hogy akkor mennyire értettem, s hogy egyáltalán mit is értettem belőle, mindenesetre a 89-es bársonyos után már nálunk is elérhetővé vált, zsinórban néztem, amíg csak a mozik játszották, tévécsatornák vetítették, csoda tudja tehát, hányszor láttam. A történet látszólag a szabadságról szól, a hippikorszak Amerikájáról, amikor a vietnami háború katonásdijával szemben állnak a virágkor gyermekei, akik saját törvényeik szerint élik békés mindennapjaik, szembefordulva a társadalom követelményeivel. Nem bántani senkit, nem ártani, élni hagyni, tánccal, dallal, szabadossággal szembefordulni a nevetséges, álszent kispolgári beidegződésekkel. Van az a jól fésült vidéki srác, a Bukowski, aki a törvénytisztelő állampolgárt jeleníti meg. Behívják katonának, s a sorozás után még marad egy napja a nagyvárosban. Ez alatt hozza össze sorsa a lázadókkal, az öntörvényű Berger-féle hosszú hajú hippikkel, akik elhatározzák, hogy emlékezetessé teszik számára ezt a napot. Megismerkedik egy vonzó úrilánnyal, akibe bele is szeret, de példás az önfegyelme, példás a kötelességtudata, katona lesz. A szabadság mámorában élő, újonnan szerzett barátainak mindez érthetetlen, s mert ők aszerint élnek, hogy ami jó, azt szabad, meglepetést készítenek számára. Berger az, aki levágatja a haját, katonaruhát ölt, s besurran a laktanyába, hogy egy-két órára kicserélje magát az igazi katonával, akinek elhozták a szép úrilányt. És épp ez alatt a kis idő alatt jön a mozgósítás, Berger, az erőszak ellen lázadó virágfiú Bukowski néven a Vietnamba öldökölni indulók sorában masíroz egy harci gép minden emberséget elnyelő gyomrába.
Feledhetetlen képek, megannyi külön elmélkedést igénylő jelenet, remek zene, humor, irónia, konfliktus, líra – minden, mitől egy mozifilm jó lehet. És az olvasata (a nézete?) is legalább ennyiféle. Bár a szabadság filmjeként fémjelzi magát, nekem most éppen a felelősségvállalást jelenti. A társadalmi, úgymond, össznépi felelősséggel (a hazájáért, egy megfoghatatlan és arctalan ideáért kötelesség-, felelősségtudatból halálba induló fiú) szemben az egyéni felelősségvállalás (a látszólag link és megbízhatatlan semmirekellő áldozathozatala egy konkrét, arccal, személyiséggel összeköthető emberért). Most éppen ez, máskor más. Például a másság tisztelete, a polgárpukkasztás, az antimilitarizmus, társadalomkritika…
Ami különösen érdekessé teszi számomra a mában is, az egy nagyon friss felismerés. A film szüleink fiatalkorában játszódik, s itt, Kelet-Európában talán a mi nemzedékünket inspirálta legjobban az erőszak, a militáns fellépés, a katonaság ellen, s most, mikorra eljött számunkra is a szabadság, hogy az utánunk következőket, a fiainkat már nem hívhatják be sorozásra, sorban alakulnak a gárdák, az erőt demonstráló, uniformizált csoportok. Az átlagos ember nem képes az egyéni felelősségvállalásra, tömegben, arctalan érzi erősnek magát.
– Mondd, Berger, te mindig viccelsz?
– Nem. Én soha nem viccelek.
Én sem.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
--------------------
Akkoriban a nemzeti rádión időközönként közvetítettek színdarabokat. Kifejezetten igényes program volt, VASÁRNAP esténként.
Alice Munro: Mennyi boldogság!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.