Elmenőben

Egy év alatt három műtéten esett át: a bal térdét, majd három csigolyáját kicserélték, és a gerinccsatorna-szűkületét is kezelni kellett. Cserhalmi György mára felépült – néhány fémcsavarral a csontjaiban.

„Elmenőben vagyok” – nyilatkozta nem is olyan régen. Megijedtem a szavaitól.

Elmenőben, de nem az életből. A szakmából. Én ezt szép lassan, elegánsan abba akarom hagyni. Fájdalmas volt nézni Kállai Ferit élete végén.

Gondot okozott számára a színpadi szöveg? Én bízom az agyában.

Az enyémben? Megtisztelő. Pedig ez az egy, amiben sosem bíztam.

Térd, gerinc, csigolya?

Nem ez a sorrend. Szörnyűbb. Édesanyám szép kort megélt, de elment Erzsi is, a feleségem. Jobb lett volna, ha utánam megy el. A műtétek később jöttek. Sok volt ez így együtt. Először az életemben úgy éreztem: kiütöttek. A gondviselés, és akik körülötte vannak.

Őrzök egy képet Cserhalmi Erzsébetről A zsarnok szívéből. Markovics Ferenc, a film standfotósa készítette. Olyan, mint egy festmény.

Piros tenyérrel. Igen, az világhírű fotó. Bejárta Chilét, Amerikát. Nem sokan ismerték Erzsit, én viszont épp tőle, attól az embertől voltam kénytelen elválni, akit a legjobban ismertem. Azt írattam a keresztjére, hogy: „Számtalan szebbnél szebb gondolat.”

Végig ott tudott lenni mellette?

Ott. Lemondtam minden melót, és most nem a vállamat veregetem. Ez volt a kötelességem. Apám mellett is ott voltam. Anyámtól, aki Erzsi előtt egy évvel hagyott itt, két nappal a halála előtt búcsúztam el. Székesfehérváron dolgoztam, amikor ő Debrecenben elment. Nagyon kemény három év van mögöttem. Nem szeretek a bajaimról beszélni. Volt is sok buta találgatás az állapotomat illetően. Rájuk hagytam. Találgassanak.

Sokáig színpadra sem lépett.

Ha rácsaptam az asztalra, végigszaladt a gerincemen a fájdalom. Onnantól kezdve hogyan próbáljak, mit játsszak? A film, az más. Ott más tempóban folyik a munka. Kékkútra sem tudtam még lemenni, mert az egész rehabilitáció itt folyik Pesten. Túl azon, hogy tudom, mit kell magammal kezdeni, hiszen kell valami irány.

Vegyük akkor sorra a legutóbbi három filmjét. A hirtelen elhunyt Kamondi Zoltán utolsó alkotása, a Halj már meg! miért volt fontos?

Belementem, mert tetszett a szerep. Egy titokzatos mozdonyvezető hirtelen halála után a felesége, a szeretője és a lánya szeretné kideríteni, ki volt az a férfi, akiért annyira odavoltak. Hogy melyikükhöz ragaszkodott jobban, és hol rejtegette kettős életének édes gyümölcsét. Nem láttam még a filmet. Amikor bemutatták, én már kórházban voltam. Zoli mindig hozta a forgatókönyvet, de amikor elolvastam a harmadik változatot, mondtam neki, hogy az első sokkal jobb volt. „Van egy bizonyos beavatkozás, amivel én sem értek egyet – mondta –, de ennek árán jöhet csak létre a mozi.” Nagyon nehéz volt a forgatás. Valamit érezhetett, valami nem stimmelt, de napi tizenkét órában baromira tette a dolgát. Komoly munkabírás és felkészülés volt mögötte, csak mi nem mindig értettük, hogy mit akar. Elég, ha ő érti – mondta. Ilyenkor én tiltakozni szoktam, de most ráhagytam. Nem volt jó alku, sőt! „Megalku” volt.

Ezután jött Mundruczó Kornél filmje, a Jupiter holdja.

Az, hogy ma már másképpen gondolkozom a szakmáról, a színészi játékról, hogy mindent egyszerűbben, sokkal egyszerűbben akarok csinálni, akkor kezdődött el. Erzsi ágyánál. Elég profánul hangzik ez így, buta dolog erre hivatkozni, de az a helyzet, hogy rádöbbentem valamire. A lényegre. Arra, hogy mit hogyan kellene. A színpadon is, a kamera előtt is. Nem voltam én lesen Erzsi mellett… ez az egész adta magát. Az élet és a halál titkai, az átjárhatatlanságuk, hogy csak oda van út, vissza nincs. Ezen el lehet gondolkozni. De ezzel mindenki így van. Nekem az a szerencsém vagy szerencsétlenségem, hogy színészként valamit még be is tudok mutatni ebből. Kornél felkérését elsőre lemondtam. Az orvost kellett volna játszanom. Győzködtem őt, hogy „Kornél, én már ehhez öreg vagyok, meg egyébként is… Erzsi, meghalt Erzsi!” Nem voltam magamnál, nem még, hogy szerepet játsszak. Sári, a lányom aztán összedugta a fejét Kornéllal és Petrányi Viktóriával, a film producerével, és megegyeztek, hogy jó, akkor legyen egy kisebb szerep. A hekus. Én meg belementem.

A kiégett, magányos zsaru, aki háromszor is mellkason lövi a film főhősét, a menekülő szír fiút, akit Jéger Zsombor alakít bámulatosan.

Sári, Kornél és Viktória ugyanis megegyeztek, hogy ez a szerep, ez a forgatás terápia is lehet számomra. Hogy emberek közt leszek, és ez majd nagyon sokat segít átvészelni azt a nehéz időszakot, hiszen három hónapot töltöttünk ezzel a mozival. Végül igazuk lett: súlyos depresszióból húzott ki ez a munka. Ilyen mérleg még nem készült bennem, hogy mi éri meg és mi nem az ember életében, de azt gondolom, az megérte.

Fájó szívvel utalt arra egy interjúban, hogy Kornél aztán kivágott egy epizódot a filmből, mert bivalyerősen ütötte volna az egészet. Mi volt az a jelenet?

Igen, hetekig azt meséltem, hogy Kornél kivágta a filmből az Oscart. Tényleg ez történt. De nekem ebbe nem volt beleszólásom. Egy egész vonalat vágott ki, ami elég erősre sikerült, gondolom, ez lehetett az oka. De nyilván ez nagyon goromba megfogalmazás a részemről. Sajnálom, nem tudom alább adni. Felvétel közben jött egy zápor. Elképesztő ereje volt. Öntötték az égből a vizet. Senki nem állt le. A kamera is ment tovább. A következő felvételre kimúlt a zápor. Hoztak egy esőgépet. Megcsináltuk még négyszer vagy ötször, de az már más volt. A színészet a maga erejéből nem győz ilyen helyzetben. Volt olyan is, hogy a nap zuhant a fejünkre, úgy olvadtunk meg. Mindegy. Nincs a filmben Oscar, de van benne Kornél. Ami legalább olyan jó.

Mészáros Mártától az Aurora Borealis – Északi fény című új filmjében kapott szerepet. Tájképfestő egy idilli faluban.

Azt Törőcsik Mari miatt vállaltam el.

Gondolom, a Nemzetiben is érzi a hiányát. Hogy már több mint egy éve nem játszik.

Olyan, amikor belépek a társalgóba, mintha egy kicsit süket is volnék, meg vak is. Még a tapintásom is elmegy egy kicsit, mert nem látom, nem hallom őt. Semmi nem olyan, mint amikor itt van. Márta felkérésének nagyon örültem. Azt mondta, hogy Marival és Tóth Ildikóval lesz jelenetem. Tudjuk, milyen színészek ők ketten. Mentem. Nagyon jókat beszélgettünk Marival a lakókocsijában. Néha üzent… üzent? Parancsolt! Hogy menjek be hozzá. Bementem, haptákba vágtam magam, megvártam, míg elmondta, amit akart, aztán kiküldött. Jó volt hallgatni őt. A legtöbb dologban nem tudok ellentmondani neki.

Kórházi ágyán, Debrecenben, mit olvasott?

Nádas Pétert, aki újabban hétszáz oldal.

Kedvenc szerzője?

Tekintettel arra, hogy ő sem beszél róla, én sem. Ne is fordítsuk ebbe az irányba a beszélgetést. Nincs sok közünk egymáshoz. Az életünknek egy bizonyos szakaszában, nagyon fiatalon megismertük egymást. Az én nővérem együtt élt az ő kiváló barátjával. Most nem tudom, milyen a viszony közöttük, de akkoriban bizony elég gyakran találkoztunk. Ennyi az egész. Egyébként sokat olvastam tőle korábban is. Folyamatos érdeklődés van bennem. Nem azt mondom, hogy Nádas-szakértő vagyok, erről szó sincs, csak érdekelnek a mondatai. Mint ahogy Spiróéi is, Krasznahorkaiéi is.

Esterházy?

Ő is érdekelt. De olvastam amerikai irodalmat is, Hrabalt is, mindenfélét. Ez mind nyomot hagyott bennem.

S azt, hogy kétszeres nagypapa, hogyan éli meg?

Nem nagypapa vagyok. Valami egészen más. Elmondom. Lenke, a nagyobbik unokám Erzsit Momónak hívta. Ebből következett, hogy én Popó lettem. S amikor ezt elmeséltem egy társaságban, azt mondták, én nem Popó, hanem Nagypopó vagyok. Erről van itt szó, kérem. S ez valami zseniális dolog. Az a baj, hogy én ugyanabba a csapdába estem, mint mindenki más, akit a nagyszülő-unoka kapcsolatról faggatnak. Ezt nem lehet jól körülírni. Minden túlzásnak tűnik. Lehet, hogy az is, de az ember nem annak éli meg. Tehát amikor összekacsintunk Lenkével, aki már négyéves, és mindketten úgy érezzük, perfektül ismerjük egymás lelkét, valaki mindig rám szól, hogy ne csesszem el a gyereket.

A kicsi pedig már hat hónapos.

Neki azt tanítom, hogy balegyenes, jobb horog. Még nem tud semmit az égvilágon, csak néz rám, néz, néz, és mindig mondom neki, hogy „Gazsi, most jöhet egy balegyenes, aztán ráteszel egy horgot”, Sári lányom már rám szól, hogy: „Apa!” De csak azért is csinálom, hogy bosszantsam őt.

De ugye, azt sem gondolja komolyan, hogy elmenőben van?

Nem máról holnapra fogom megtenni. Csak nem szeretnék kegyelemkenyéren élni, sem megtűrt öregként, aki csak viszi a gázsit. Szépen kiballagni a szakmából, úgy csinn-bumm cirkusz nélkül, lassan.

És metszeni a fákat Kékkúton.

Az is szép kulturális feladat.

De egy darabig még akkor is maradhat.

Erre vagyok ítélve. Aztán elindulok. Nagyon szeretném ezt jól megoldani. Hetvenöt éves koromban szépen lezárni. És már akkor is bőven túlteljesítettem.

És lesz ereje majd visszautasítani egy jól megírt filmszerepet?

Ó! Én már nagyon könnyen mondok nemet.